Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1909-07-18 / 29. szám

505

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

506

Nem — sok, ékes lobogóval,

Dús köntösben, cifra szóval Jöttünk hozzád ! Semmi másban : Lélekben és igazságban!

Nem — hogy megimádjunk téged; Nem — hogy neked hajtsunk térdet. (Hisz te mondtad, te hirdetted:

Az Úr eszköze volt lelked.

Légyen tehát — igy kivántad —

Az Úré minden imádat!)

. . . Jövénk az Urat imádni,

Szivünk előtte kitárni,

Zengni hozzá dicséretünk,

Hogy téged elküldött nekünk. Tanúságot tenni jöttünk,

Hogy a lelked él közöttünk!

S jövénk, hogy elmondjunk neked Egy bús, egy szent történetet,

Mely szól testvértelen népről,

Tenger gyászról, szenvedésről,

Ami — mint egy bősz áradat — Arra a népre rászakadt . . .

Hogy megfojtsa, elgyötörje,

Eltörölje mindörökre A szép földről, melyet drágán Szerze hajdan, — vére árán . . .

De az a nép — Árpád népe,

A szabadság szent nevébe'

Kardot fogott a kezébe,

Jogáért és igazáért,

Istenért és a hazáért,

Ármány és erőszak ellen Küzdött, harcolt rendületlen . . .

Nem rettenve bitófától,

Se börtöntől, se gályától!

Egy ha kidőlt, jött más tábor,

Jött Bocskay, Bethlen Gábor,

Sok nagyhitü prédikátor,

Sok nagyerős hajdú vitéz,

Hitért, honért mind halni kész ! Tárogatók hangja riadt,

Thököly s a Rákóciak Nyomában kuruc vitézek —

Jött Kossuth s a hős honvédek! . . . Poklok száz kisértetét Letiporta ez a nép!

Lelkét bár darabra tépte S kivérezte a szivét :

De mindhalálig megvédte -Szabadságát és hitét! . . .

Jövének elmondani neked,

Hogy e mi szent küzdelminkben Az örök, az igaz Isten,

S az a te nagy rendületlen Erős lelked vezetett!

Kálvin János ! Te nagybátor Sziklahitü reformátor!

Tiszta hittel, erős hittel, Magyar hittel, magyar szívvel Köszönjük ezt teneked !

Legyen velünk szellemed!

Kálvin.*

— Születése 400 éves fordulójára. —

Borong az ég, nincsen sugára még,

Köd ül a táj felett, nehéz, sötét.

Sugárra vár a néma nagy világ S nincsen, mi oltsa lomha, nagy ködét?! De gyúl az ég kelő nap fényitől, Biborpalástos disze felderűi,

A csillagoltó vak, sötét homály A tépett éjbe szótlan elmerül.

Királyi fényben hinti sugarát S az égtetőre száll a szűzi nap,

Nincs semmi, ami foltot vetne rá,

Derűje éltet mindent itt alatt.

Világosság a földi lét honán Az emberiélek ősi birtoka,

Az Isten lelke szólal benne meg,

Felé szárnyalni azért van joga.

S a lélek száll a végtelenbe fel,

Kutatja Istent, megtalálja Öt,

Ezernyi érdek, földiség, salak Lenyügzik bár a fölfelé törőt.

Utat, ki vágjon útlan utakon,

Mert apró csillag sokszor ködbe vész, Szükség, hogy jöjjön lélekóriás S utána menjen mind, aki merész.

Bolyongók voltunk útlan utakon,

Reánk borult az éjnek árnya mind,

Mikor közénk jött Isten hírnöke,

Igéje, szója áldást áldva hint.

A Kálvin ajkán szól a szentige,

Dohos sírjából bibliánk kiszáll,

A lélek üdve melybe zárva volt S lobogva ég az égi gyertya szál.

Örök lélekből elszakadt darab,

Ki újra ott vagy Isten trónusán,

Az ősforrásnak gyémántcseppje vagy,

Ki győztél harcon, földi sok tusán.

Oh jöjj el hozzánk tüzes nyelveken, Szivünk, agyunk hadd végyen szent tüzet, Tanuljunk járni Isten útjain,

Mint testet öltött Kálvin-lelkület.