Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-20 / 25. szám
419 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 420 ségbeejtőnek mondható állapotban volt. Az absolut kormány rendszer elvette tőle a nyilvánossági jogot, mivel nem tudott annyi rendes tanári állomást szervezni a gyülekezetek által e célra felajánlott segélylyel sem, amennyit az úgynevezett Entwurf kívánt, mivel nem tudott a tanároknak akkora fizetést biztosítani, amenynyit az Entwurf megszabott és mivel nem vette fel a tantervébe némely tudományoknak német nyelven való tanítását. Ezen okok miatt az iskola növendékeinek más iskolákba kellett menni, hogy érvényes érettségi bizonyítványt szerezhessenek. El is mentek rendszerint Sopronba tanáraik vezetése és kísérete mellett. Ilyen helyzetben volt szeretett főiskolánk akkor, amikor főgimnáziumában tanárai Tarczy Lajos, Bocsor István, Kerkapoly Károly, Váli Ferenc, Szilágyi József, Csepely Sándor, tehát túdomány, jellem, társadalmi tisztesség és tekintély, sőt még vagyoni viszonyaik rendezettsége tekinteteben is oly kiváló férfiak voltak egyszerre és együtt, amilyenekkel méltán dicsekedhetett volna és dicsekedhetnék ma is édes hazánk bármelyik főgimnáziuma, hacsak egy-kettő működnék is benne. Főiskolánknak ez a megaláztatása én előttem már akkor és később is felháborítónak tűnt fel és erős ösztönzést adott törekvésemnek egész életemre kihatólag arra, hogy ahol csak arra alkalmam nyílik, az egyházkerület és a főiskola vagyoni helyzetének erősítése érdekében mindent megtegyek, tehát közreműködjem uj jövödelmi források nyitására, viszont minden vagyoni erőnket túlhaladó költekezésnek, ami az egyházkerületi és főiskolai pénztárak egyensúlyát megzavarhatta volna, tessék az bármilyen szépnek és kívánatosnak, ellene álljak. Ezen meggyőződéstől indíttatva működtem közre, már ifjú tanár koromtól fogva a pápai ref. tanári nyugdíjintézet megteremtésében, a kerületi kapcsolatban kötött tüzbiztosítási intézmény szervezésében és fejlesztésében, a kerületi és főiskolai pénztárak szakszerű önálló szervezésében, a főgimnáziumi, kerületi és egyéb állami segélyek kieszközlésében, felemelésében, kegyes lelkű alapítók jóindulatának főiskolánk részére való megnyerésében. De ugyancsak ezen meggyőződéstől indíttatva hangoztattam mindig és hangoztatom ma is, hogy nekünk minden intézkedésünket saját viszonyaink, saját helyzetünk és saját erőforrásaink számbavételével kell megtennünk, nem pedig abból kiindulva, hogy mit tesznek, hogyan tesznek mások, mit tesz az állam? Mert ha mindig mások után indulunk, ez függésre, állandó elégületlenségre, sőt anyagi romlásra vezet. Mai nap már tetemes állami segélyezésben részesülnek egyházaink és iskoláink, akkorában, aminőre az én ifjúkoromban gondolni sem mertünk és mégis sok helyen nem hogy szűnnék az elégedetlenség, hanem fokozódik, sok helyütt a pénztárak helyzete is nem hogy kedvezőbbé lenne, hanem inkább rosszabbá válik. És ennek rendszerint egy forrása van, az, hogy az emberek mindig azt nézik, hogyan van másutt, ha előnyről van szó, amit elnyerni akarnak, de nem akarják látni azon hátrányokat, amelyek az előnyökhöz csatlakoznak. Az abszolút kormány-rendszer talaja 1559- ben az olasz-francia hadjáratban szenvedett veszteség folytán meginogván, 1860-ban összeomlott. Az alkotmányos életnek 1861-ben való visszaállításával dunántúli ref. egyházkerületünk is hozzáfogott nagy erővel pápai főiskolája fejlesztéséhez. 1861-ben visszaállította az 1848 óta szünetelt jogi tanfolyamot, miután kevés fizetéssel bár, mégis szerencsés volt arra kiváló tanerőket kapnia azon jeles tanerőkhöz, akik addig részint a gimnáziumban, részint a theologiai akadémián működtek és most tanóráik tetemes részével a jogakadémiára mentek át. A jogi tanfolyam, illetőleg két jogi tanszék visszaállításával a jogi tudományok a papnövendékekre is kötelezővé tétettek és én nagyon szerencsésnek tartom magamat, hogy ez akadémiai tanfolyamot ezen időben végezhettem. Tanáraink mind református, sőt majdnem kizárólag saját pápai ref. főiskolánk növendékei közül kerültek ki, tehát követték a régebbi református iskolák azon megkülönböztető tanrendszerét, hogy minden tudományt filozófiai alapon, filozófiai mélységgel és szabad szellemben adtak elő. Ilyen szellemben tanultam én és ilyenben igyekeztem tanítani később, amikor ezelőtt 40 évvel Kerkapoly Károly után főiskolánkban a bölcsészeti és politikai tudományok tanszékét elfoglaltam. Tanáraimnak lelkemben mély benyomást keltő előadásai, saját tanulmányaim, a gyakorlati életben szerzett tapasztalataim mind arról győztek meg, hogy nem csak ref. egyházunkra, hanem édes magyar hazánkra nézve is a legdrágább kincs, a legnagyobb jó a teljes lelkiismeret szabadság és a vallásfelekezetek közötti teljes viszonosság és jogegyenlőség. Meggyőződéssé, irányt mutató elvvé érlelődött lelkemben, hogy minden nép életében a vallás a leghatékonyabb erkölcsi tényező, amely nagy célok elérésére, megvalósítására képesíti a közakaratot; azonban igazi áldásos hatása csak akkor nyilatkozik meg az állami életben, ha a népnek vagy egy vallása van, vagy ha nincs egy vallása, akkor a teljes vallásszabad
