Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-23 / 21. szám
347 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 348 Levél a szerkesztőhöz. Kedves Uramöcsém ! A kinézők már igen homályosak, a kezek is reszketnek, nehezen talál a penna is a kalamárisba; de azért nagy baj és aggodalom között íráshoz fogok, ha könnyebbülést találna a tél szinével borított ősz fejem. Haj ! mert csakugyan nehéz idők járnak felettünk, súlyos megpróbáltatásokat élünk át, alig-alig éled fel reményünk világa, már ismét más nyomorúság szakad a nyakunkba: alig-alig, hogy összeszedjük magunkat egy elvonuló vihar után. már ismét halljuk egy újnak a közeledő zűgását, pusztító tombolását, dübörgését. A belső ember is folyton tusakodik, kétség és remény, aggodalom és félelem, bizalom között hányattatik szüntelen. Eddig csak bírtuk valahogy a dolgot, iparkodtunk gyülekezeteinket is rendben tartan1, a belső, lélek szerinti békességet ápolni ; szives jó indulat, testvéri, szeretetteljes bizalom, ragaszkodás vett bennünket körül : de mostanában, mintha felleg lorulna e tájra is, mintha itt-ott való megjelenésünk aggódó, kinos tekinteteket váltana ki a háznépek szeméből ? ! A jó cselekedetben meg ne fáradjatok, az alamizs náskodásban meg ne restüljetek, jól tegyetek minden napon: ezeket a kér. erényeket eleddig oly szivesen teljesítettük, oly jól esett, ha az Isten adományából ide is, oda is juttathattunk egy egy morzsát! De most kedves uramöcsém, szép vetéseinkre, gyümölcsös kerteinkre, szőlíős hegyeinkre, ligeteinkre» berkeinkre feljött északnak fagyasztó lehellete s pusztítása nyomány csak komor, aggódó arcokat, bánatos, szomorú embereket láthatunk mindenütt. Mit eszünk? mit iszunk? mivel ruházkodunk ? Ezek a komor kérdések aggasztják az édesapák, anyák szivét! A hegyek és halmok nem énekelnek, a mezők fái nem tapsolnak, szép virág alig láttatik a mezőn, a gerlének szava sem igen hallszik a földön : a hó, a fagy, a jég — virágfakasztó május idusán — elborított, elhervasztott mindent. S ráadásul édes uramöcsém is ijesztget bennünket, hogy még oda fent a fény, az erő, a tudás, a böloseség, a gazdagság hazájában is betegek, nyavalyásak lennének az emberek ? ! hát mi milyenek lehetünk akkor idelent, ahol ezer gond, baj húz, von, tép, szakgat lefelé a föld száraz pora, kemény göröngye felé ? ! Püspök atyánk mintegy hőslelkü vezér áll előttünk, nem fárad meg a munkában, hatalmas lelke, nagy szelleme bámulatot, tiszteletet szeretetet támaszt mindenütt, kiáltásának a szava messze hallatszik s az életnek, munkának, bátorításnak a rezdülését támasztja mindenfelé, most jubilálnánk örömkönnyek között, hálaénekkel, benső tisztelet, őszinte szeretet koszorújával ékesítve, de örömkönnyeink közé keserö cseppek is vegyülnek, mert erőnkfelettinek látszik a dolog, a szív, a lélek után — szobrot, plakettet, jubileumi alapot, arcképet, billikumot összehozni a szegény szolga társaktól, az éhező, rongyoskodó hívektől. Eelsóbajtok én is, Pólya öcsénk van e még eszméd ? mert akkor veszve vagyunk. Azután a mi nagy Kálvinunk csodás szellemével, bámulatos munkáival, jubileumi irataival, képeivel előttünk áll, kérdőleg tekint reánk s munkánkból, fáradságunk gyümölcséből az oroszlán részt méltán várja ! Azután a különféle szövetségek, egyletek, kérő ivek, értékes munkák mind, de mind „a hivatása magaslatán álló, fenkölt szellemű lelkészi kar áldozatkészségére apellálva: mennyi keserű lemondásra, édes uramöcsém, mennyi szomorú bánkódásra kényszerít ez minket. Adnánk szivesen, áldoznánk örömest a szép, az istenes dolgokért --- de hányszor halljuk, hogy a gyermekek ruhája, könyve, az állatok eledele, a rettenetes drágaság elvitte, felemésztette minden erőnket s most is aggódva nézzük üres csűreinket, kamaráinkat, vajion mivel tölthetjük azt meg ? Ugy e éde uramöcsém! ott a boldog városban, a magas kőházak között talán nem is ismerik, mi az a jövőért holnapért való aggódás ? Ősz fejemet sok csalódás, sok megvigasztaltatás érte már, de hamarosan igy nem hervadtak el, igy nem fogytak el reményeim még talán sohasem. Legszebb tervemet, legkedvesebb szándékomat, leányiskolánknak, kerületünk »zemefényének a felsegítő sét, illetve némi adomány gyűjtését arra az időszakra szántam, mikor Örül az ég, a föld és a vizek, mikor zeng a tenger, mikor örül a mező minden benne valókkal, örül az ember minden fáival, mikor nárdus és sáfrány, jó illatú nád és fahéj, drága füvek táblái borítják a kerteket, mikor a vadkecskének fiai is liliomok között legelnek — ilyenkor akartam a jövőt, a sok szép édes álmot, a kedves unokák boldog helyét csekély, de szives adománygyűjtéssel szolgálni Most azután édes uramöcsém az északi depressió előbbre nyomult, a levegőt lehűtötte, az olaj és fügefa, a szőllő és pomagránát fákat elhervasztotta, legszebb tervemet megsemmisítette, híveimet mély aggodalommal, vidék: legrégibb és U^gnag-yobb cipöüzlete Manheim Ármin ezelőtt Altstädter Jakab cipőraktára Alakíttatott 1804-ben. Papa, l^OSSritll JLíljOS-UtCüi ÍO. SZctm, Alapíttatott 1804-ben. hol mérték szerint, vagy egy beküldött minta-cipő után nemcsak divatos és szép, de főleg tartós és jól álló cipőket lehel gyorsan kapni. — Beteg és szenvedő lábakra (ortophäd-munka) kiváló gondot fordít. — Vadászoknak különös figyelmébe ajánlja garantált vízmentes vadászcipőit és csizmáit.
