Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-09 / 19. szám
309 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 310 érzetétől hevített ember, úgy mint amilyennek lennie kell, aminönek teremtette a világ teremtő és alkotó Ura, mikor a maga képére és hasonlatosságára formálta öt. (Folyt, köv.) Patay Károly. „Betegek, nyavalyásat vagyunk.“ A Sárospataki Református Lapok f. évi április 18. számában „A konvent előtt“ címmel egy igen figyelemre méltó vezércikk jelent meg. E cikkre akarok visszhangot adni.. Támogatni óhajtom a névtelen Írót igazán nemes célja elérésében. Mielőtt tovább mennék, már csak kimondom, mert nem tudom elhallgatni, hogy a névtelen irót én Rcidácsi György főszerkesztőben látom. A cikk ismételt elolvasásakor mindig ő rá gondoltam. Azért most, mikor visszhangot adok a cikkre, mindig úgy vélem, hogy vele beszélek. E föltevésemmel, reményiem, nem bántom meg. Nem is akarom. A cikk elején „a magyarországi reformátusok szék - házá“-ról amit mond, abból kirí, hogy a Hegedűs Sándor-féle tervezethez húzott a szive; az enyém is. És 400-000 korona talán elég is lett volna arra is . . . E tárgyról igy ir: „Hegedűs Sándor volt az n. n. Kálvineumnak főfő előharcosa. Benn a város szivében, a mostani Kálvintéri templom mellett, annak bevonásával és a budapesti református egyházközséggel s a dunamelléki egyházkerület theologiai akadémiájával egybefüzötten óhajtotta ő és óhajtották vele többen a hazai kálvinistaságot az ország központjában ad oculos demonstrálni. A nagy terv, aminek erkölcsi és szellemi haszna naponként lett volna érezhető, nem birt valóságra válni s be kellett érnie a konvenlnek azzal, hogy a központtól távol — alkotta meg székházát“. Elismeri, hogy „ez az épület tanácskozó helyiségnek az eddiginél alkalmatosabb lesz . . . csak egyet lesz nehéz ezzel az uj épülettel megtenni, azt t. i., hogy ez a hazai ref. egyháznak több legyen, mint egyszerűen hivatalos gyűlés helye s szerveinek fészke, s hogy ez a kálvintéri templom és iskola hatásából is képviseljen valamit az ország központjában. Mert úgy volna bizony az kívánatos, hogyha a magyarországi református egyház központi épülete ne csak tégla volna, ne csak kő és művészi díszítés volna, hanem valami a hivő és küzdő egyyáz leikéből, lelkének erejéből is“. Bizony} bizony. Amint bizonyos, hogy a S. ß. L. ezt nem gáncsoskodási viszketegségből irta : úgy ón se olyan indulatból elevenítettem föl helyes megjegyzéseit. Amit a konvent ellen itt ott elhangzó panaszokról mond, arra én csak annyit mondok, hogy hallottam én panaszt még konventi tag szájából is a konventre. Azon meg semmit se lehet csodálkozni, ha épen a kálvinisták a nagy központosításnak még az előrevetett árnyékától is megriadnak. Az azonban mindenesetre nagy hiba, ha az elégedetlenkedők mindennel elégedetlenkednek, csak önmagukkal nem. E pontnál a helyes álláspont ez : el kell Ítélni minden méltatlan támadást, amit egyházi hatóságaink ellen intéznek ; de a méító panasz sincs kizárva. A konvent se csalhatatlan. Egyébként a cikkíró maga is megkockáztat egy Ítéletet a konventi atyákra. „Érdekes, több : áldásos volna — úgy mond — minden esetre, ha a konventi atyákat az uj épület, mint valami nagytükör önmagukba való mélyebb betekintésre és önmagukkal való erősebb tusakodásra bírná, hogy ne csak őszülő szőrszálaikat vennék észre sokan, hanem a háttérben azokat is, akik méltatlan követeléseikkel és szertelen becsvágyukkal okaivá váltak egyházunk megszégyenítésének, a világ előtt való megcsufoltatásának s akik nagyobb részben csak ezért piszkolódnak, mocskolódnak, hogy a maguk szennyesétől eltereljék a mélyebben látók figyelmét és azért, mert ismerik a zavarosban való halászásnak szokásos következményeit.“ íme a konventi atyák, akiknek módjukban, sőt kötelességükben állana egyházunk becsülete, jó hire fölött lelkiismeretesen Őrködni, felületes nemtörődömséggel nem veszik észre azokat, akik megszégyenítik egyházunkat. Jól jegyezzük meg: ezt nem én mondom, hanem a Sárospataki Ref. Lapok. Hátha még ő is, a nagyon is beavatott, kénytelen kifejezni bizonyos elégedetlenségét, mennyivel inkább akadhatnak elégedetlenkedők a be nem avatottak között. Haj, de kívánom én is a cikkíróval, hogy „a konventi uj épület falai közt támadjon fél valami abból a társadalom-ujjászülő erkölcsi erőből, amely a genfi libertinusoknak szemükbe merte szórni a gazságokat.“ Mert bizony igaz, hogy „iszonyú a léhaság mindefelé s egyházi és iskolai intézményeinkben is ott kísért már ragályozó erejével“ ! . . . De hát eddig hiányzott ez az erkölcsi erő ? ! Milyen kár. És most is e jubiláris esztendőben — csak valami támadjon föl belőle ? ! Többet reményleni se lehet?! Nem támadhatna-e fel egészen, teljes erejében? Az iszonya léhaságot csak igy söpörhetné el! „Betegek, nyavalyásak vagyunk, úgymond. Beteg a szivünk, az elménk, az erkölcsünk. Ha két szájunk és tiz kezünk volna, mindenikkel jogokat és pénzt követelnénk, de a kötelességből, a munkából mohón alkuszunk le s készek vagyunk csalárdkozni, hivatásunkat meggyalázni, csakhogy a magunk gyarló emberét rabszolga-módra kielégíthessük. így kálvinegyházak és Kálvin szellemű iskolák nem élhetnek, nem virágozhatnak.“ Szent igaz. Első szótól az utolsóig az. Csakhogy kedves cikkíró társam semmire se megyünk ám az ilyen általánosságban történő nyögéssel, panaszkodáesal, sóhajtásokkal. Mert nagyon jól tudjuk ám, hogy ha mindenki vétkes, senki se vétkes. És a vétkesek bátorságának legfőbb alapja az, hogy sokan vannak. Meg az is, hogy ezt se érte utol a bűne, azt se. Aztán mind jól tudják, hogy a bűn szálai alkotják a legerősebb köteléket, ami embert emberhez hozzáfűz ! Azért
