Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1908-03-01 / 9. szám

147

DUNÁNTÚLI PRÖTESTÁNS LAP.

148

életbeléptetésének ódiumával mindig a közlelkészeknek kell megküzdeni.

Még csak egy dolgot akarok felemlíteni. Azzal ugyan már én is tisztába vagyok, hogy amely családban csak a családfőnek van adója, személyi adóval csak a családfő róható meg, — de hátba a nejének is van adója, vájjon igazságos-e annak külön személyi megadóztatása ? Ennél még igazságtalanabbnak tartom azt az esetet, mikor a fiúnak is, mint családtagnak és nejének is külön adója van s így a család mind a 4 tagját meg kell róni személyi adóval, mely eljárásból kifolyólag sokszor előáll az az eset, hogy az fiv család két annyi egyházi adót is fiae!, mint egv másik ug\anamiyi 20 éven felüli taggal rendelkező családfő, akinek két annyi polgári adója is van, mint az előbbinek. Az itt előadott esetből világosan kitűnik, hogy ez a törvény még sem egészen helyes, mert követi az állatni adótörvények idevágó igazságtalanságát. Talán abban a leendő konventi utasításban ezen is lehetne segíteni olyanformán, hogy férj és feleség adója összeadva képezné alanyát a személyi adó kivetésének.

Szabó János.

Szerzett jog.

Figyelemmel, megnyugvással és lelki örömmel olvastam Tisza István gróf urnák, az egyetemes adóalap végrehajtó bizottsága elnökének, ezen bizottság f. hó lü-én tartott elnöki megnyitóját. Az az igaz érdeklődés, mellyel a kongruás lelkészek jogainak megvédésével foglalkozik, köszönetre és hálára kell, hogy indítson minden lelkészt s meggyőzzön arról, amiről részemről egy pillanatig sem kételkedtem, hogy az egyházi adó ügy rendezése, benne nemcsak lelkiismeretes, hű és nagy tudásu, de a legjobb akaratú vezetőre is talált.

Engem különösen ezen szavai : „lelkészeinknek díjlevelükben biztosított járandóságukhoz szerzett joguk van, azok az ő hozzájárulásuk nélkül meg nem változtathatók“ töltenek el megnyugvással. Mert ez a nyilatkozat, ép azért mert ő mondotta, biztosíthatja lelkészeinket, hogy a díjlapok pénzértékre átszámítása és megváltozásánál jogos és igazságos érdekeik meglesznek védelmezve.

Az adózásról szóló egyházi törvény igen nehéz helyzet elé állított bennünket, lelkészeket, különösen a belső-somogyi egyházmegyében, hol a fizetések 8/10-ed része a hívektől szedett, igen sokféle terményekből áll. Mert ha nem fogadjuk el, hogy a 13. §. szerint adóztatva meg magukat, híveink ezután készpénzzel fizetnének, azokat sértjük meg, mivel kénytelenek tovább is viselni és fizetni a 100 — 150°/0-os egyházi adót; ha pedig elfogadjuk, mivel a gabonanemüek egységárai tetemesen alacsonyabbak, mint az az érték, melyet ez időszerint s valószínű, hogy jövőben is képviselnek, magunkat fogjuk megkárosítani.

Egyházmegyénk lelkészei és tanítói ezt a reájuk nézve hátrányos részt választották, hogy hiveink mármár elviselhetetlen egyházi adóterhén könnyítsenek,

meghozták azt az áldozatot, hogy ezután jóval kevesebb értéket kapjanak. Meghozták azon reményben, hogy ha a gabonanemüek megszabott egység ára nem felel is meg azok való értékének, azonban a fa, közmunka értékének felszámítását a folyó árak szerint tehetik. így is történtek a felszámítások.

Mivel pedig ezek az értékek, különösen a fa és és közmunka, az erdők kiirtása, az Amerikába való kivándorlás miatt, kétszeresre emelkedtek, az utóbbi néhány év alatt, természetes, hogy az 1907. évi felszámítások nagyban eltérnek az 1904. évi úgynevezett próba számításoktól, amelyek mivel felsőbb helyről kellő utasítások nem lettek adva, tehát az általános tájékozatlanság — nem pedig a lelkészek megbízhatatlansága — folytán, nem voltak, de nem is lehettek pontosak.

Ez az egyik és pedig főoka annak —■ nem pedig az, hogy az egyházak igen sok oly szükségleteket vettek fel költségvetéseikbe, amelyek az előtt nem voltak — hogy a beérkezett 81 segélykérvényben, melynek legalább fele belső somogyból való, a mutatkozó szükséglet, az 1904. évben kimutatott szükségletnél 161 ezer koronával több Pedig Somogybán a 20 évnél idősebb minden családtag, ha vagyona nincs is, fejenként két korona személyadóval van meg terhelve, azonkívül az uj egyházi adónak bizonyos mérsékelt hányada sincs, mint be sem hajtható összeg levonva, pedig ehhez az egyetemes adóalap végrehajtó-bizotsságának javaslata értelmében nyilván joga van minden egyháznak, amelyik segélyért folyamodik.

Szerintem tehát, de az igazság szerint is, vajmi keveset lehet törölni az egyházak kimutatott szükségletéből — legalább Somogybau — még ha nagy összegekben eltér is ezen felszámítás az 1904. évtől, mivel úgy a lelkészeknek, mint a tanítóknak a díjlevelükben biztosított járandósághoz szerzett joguk van, mely nem engedi meg, hogy egy öl tűzifa, melynek ára ma 40 korona, 20 koronában, egy napszám, melynek értéke ma 2 korona, 1 koronában legyen megállapítva és fizetve. Erre nem lehet ok az, hogy az állam által eddig megígért adóteher csökkentési segély nem lesz elég. Ami még nem is bizonyos.

Mert én azt hiszem, hogy más egyházmegyék és kerületekben, ahol egészen mások az egyházadózási viszonyok, a szükségletek nem fognak ily tetemesen emelkedni. Arról pedig meg vagyok győződve, hogy azok az egyházak, amelyek az 1904-ik évben kimutatták és beterjesztették előmunkálataikat, nem fognak mind adóteher csökkentési segélyért folyamodni. Ezen feltevésemet igazolja már az is, hogy eddig csak 120 egyházból érkezett be segélykérvény, pedig tízszer annyi egyház is jogosítva van arra.

Az pedig egészen kívánatos, hogy az eddig folyamodó egyházak segélykérvényei minél előbb el legyenek intézve nemcsak azért, hogy adóterhükön könnyítve legyen, hogy a hivatalnokok fizetésükhöz juthassanak, hogy a lelkész és hivei között ép a fizetések miatt ellentét ne legyen, hanem azért különösen, hogy a szerzett jogok sérelmet ne szenvedjenek. Mert amelyik