Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1908-02-02 / 5. szám

79 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 80 tát is abból az erőből, amelyre másoknak is szüksége van. Tisztelt uraim ! Ha mi a testvériséget fönn akar­juk tartani az élet kisebb nagyobb súrlódásai közepette, ha azt akarjuk, hogy a felekezeti béke ne oly jelszó legyen az országban, melyet mindenki hirdetett, de amellyel szemben minden oldalról találkoznak gyűlöl­ködő érzületek kitörésével, ak kor fordítsuk égé^z erőn­ket saját erőink kifejtésére. Nem azzal leszünk erőseb­bek, ha gánesot tudunk vetni, hanem azzal, ha saját hiveink erejét emeljük. Ez a nemzeti munka, amelyben szükség van összes erőnkre és amelyben leginkább fejt­hetjük ki erőnket anélkül, hogy más felekezetekkel való testvéries viszonynak kárára legyünk. Most, amikor kívánom, hogy a gyülekezet fényes temploma soká álljon fönn és hirdesse késő századokon át a szeretet tanát, a testvériességnek azt a szellemét, amely a mai ünnepet jellemezte, engedjék ama óhajtá­somat hozzáfűznöm, a szeretet hassa át az egész magyar társadalom érzését, működését és egész gondolkodását. Az ünnepély. Egyházunk több templom szentelésén vettem részt; mindenütt jóleső érzéssel tapasztaltam : hiveink áldozat­­készségének, hithűségének magasztos megnyilatkozását. Mindegyiknek volt valami nagyobb jelentősége is, de mindannyinak kizárólag provinztiális. A kaposvári templom-szentelésnek országos jelen­tősége volt. Ez nem e sorok Írójának felfogása csupán, hanem egy intelligens, nagy közvéleményé, hogy : „ün­nepe volt ez a nap a nemzeti kultúra haladásának és fejlődésének.“ Méltó ez az elismerés a legmagyarabb feleket: a református egyház ünnepéhez. Bizonyítja ezt, kogy a testvéri érzés melegségével jelent meg, a kapos­vári templom fölszentelésén, — minden felekezeti Egyik, igaz, nem hivatalosan, de híveinek ezreivel, s ezek ré­széről az őszinte rokonszenv tagadhatatlan csillogásá­val; egy magas állású, papjának személy es jelenlétével. Nem lehet más célom, mert a szerkesztő ur t. barátom azzal bízott meg, hogy a lefolyt ünnepélyt egyházi szempontból méltassam; más hangot e sorok közé ne vegyitsek. Nem is akarok. De egyet, ami egy hatalmas demonstrációból lelkem mélyéig hatott, el nem hallgathatok; nem mert nem disszonáns, mely egyete­mes örömünket megzavarhatná. A kaposvári állomás perronján láttam Somogyvármegye szine javát, az állo­más előtt a város és vidék polgárságának sok ezernyi tömegét, lelkesülten várva kerületünk nagynevű veze­tőinek megérkeztét. Este 7 óra 5 perckor robogott be a vonat s alig tűnt fel Tisza István és Antal Gábor alakja, (a „vajda“ a tüntetés elől elmenekült) ott ez­rekre rugó sokaság percekig tartó lelkes éljenzésbe tört. Soha lelkesültebb, nagyobb jelentőségű, őszintébb de­monstrációnak tanúi nem voltunk, melynek hatása alatt büszkén tekintettünk egyházunk két vezéremberére, midőn feltárult lelki szemeink előtt a dicső múlt s e pillanatban mélyen éreztük, hogy nemcsak ref. egyhá­zunk, de ünnepet ül az a nagy nemzeti remény, hogy az utóbbi időben, a felekezeti torzsalkodásokat előidéző ultramontanizmus napja alig hogy feljött, már is hanyat­lóban van, hogy ünnepélyünk országos jelentőségét biztositó magyar közvélemény, a lelkiismereti szabad­ság és kulturális haladás tántoríthatatlan zászlóhordo­zója lesz. Kaposvár város nevében a magas vendégeket Németh István polgármester üdvözölte, melyre elnök­­társa nevében Tisza István válaszolt, megköszönve a lelkes fogadtatást, majd kiemelve, hogy minden vallás­felekezet kell, hogy az a cél vezérelje, hogy a többi vallásfelekezetekkel jó viszonyban éljen, mert maradan­dót a nemzet nevében csak akkor alkothatunk, ha min­den vallási és pártszempontot félretéve, igaz testvérek­nek érezzük magunkat a hazaszeretetben. A kaposvári egyház nevében Cserfán Márton lel­kész üdvözölte Antal Gábor püspököt és lisza István gróf főgondnokot, melyre Antal Gábor püspök válaszolt lelkes, az egész közönséget magával ragadó beszéddel. A fogadtatás után Tisza gróf Márffy Emil főrendi­házi taggal, érmék négyes fogatán ment be a városba; Antal Gabor püspök pedig Kapotsfy főispánnal. Tisza, Márffy házának volt vendége, Antal Gábor pedig a fő­ispáné. A temploraszentelés vasárnap reggel 10 órakor vette kezdetét. Már jóval 10 óra előtt nagy tömeg gyülekezett a református uj templom körül várva a templom ajtajá­nak megnyitását. Az ajtókat fél 10 kor nyitották ki és a közönség az előre kiadott, ingyenes jegyekkel mehe­tett be a templom hat bejáratán. Tiz órára már teljesen megtelt a templom, amely­ben mintegy 1800—2000 ember volt jelen. A szószék alatti és az urasztal melletti helyeket a fekete taláros református papság foglalta el. Ott voltak : Antal Gábor püspök, Nagy Lajos, Kálmán Gyula és Kis József ref. esperesek, Németh Pál evangélikus esperes és a vidék református lelkészei igen nagy számban. A középhajóban hölgyek ültek, mig az urasztal mögötti padsorokban a meghívott vendégek és pedig Tisza István gróf egyházkerületi főgondnok, Makk­­falvay Géza nyug. államtitkár, Kapotsfy Jenő főispán, Márffy Emil főrend, Thaly László és Olay Lajos orsz. képviselők. Kacskovics Lajos alispán, Kovács Sebestyén Endre, Kovács Sebestyén Gyula, Német István polgár­­mester, Bécsi Márton címzetes kanonok, Herzog Manó dr. főrabbi, Kemény Samu hitközségi elnök, Dorner Zoltán törvényszéki elnök, Krbek Ferenc alezredes, állomásparanosnok, Kunz honvédőrnagy, Kulin Sándor kir, ügyész, Lukács Zsigmond a járásbíróság képvisele­tében, Szaploncay Manó vármegyei tiszti főorvos, Plaoh­­ner Sándor vármegyei főjegyző, Krieger Ödön vár­megyei tb. főjegyző, Varga Lajos dr. rendőrkapitány, Andorka Elek dr. vármegyei tiszti főügyész, Obetkó Károly dr. tiszti alügyész, Dépold Béla kir. főmérnök, Gulyás Ferenc dr. tanfelügyelő, továbbá az összes is­kolák igazgatói, tanárai és tanítói, a ármegye és vá­

Next

/
Thumbnails
Contents