Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1908-10-04 / 40. szám

693

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

694

A rettentő feszültségből könnyen forradalom lehet, a forradalomból rom. De a romokból épület lesz: erős és örök, a protestántizmus békés építő keze által. A vég felől bizonyosak vagyunk, de addig romlások és veszteségek gyászos sora következik. Legyenek érette felelősek azok, akiket a földi hatalom szertelen hírvágya a vallási katholicizmusról a politikai katholicizmusra tévelyített, akik ennélfogva a többi vallások tisztes , intézményeit is a lelki verseny nemes küzdterérő! a politikai mérkőzés áldatlan lejtőjére kényszerítik. Valóban csak a léleknélküli anyagelvüség mai fajta korában válhat hatalmassá a klerikális katholikum, amikor az aranykereszttel lehet hódPani, nem pedig azzal, amely szegénységet, alázatosságot, de az igazságért vér tanúságot jelent.

A reakció politikai berendezkedésének általános keretét az 1848. évi XX. t.-cikkben kijelentett teljes viszonosság és egyenlőség elvének illetékes helyen történt elejtése szabja meg, részleteit az állami törvény elleni belső tüntetés, a Cseruoch-féle precendentalis összeférhetőségi eset, az állami tulajdon-jognak a katholikus autonómia javára tervezett megcsonkítása, állami kinevezéseknél a nem kalholikusok rendszeres, célzatos mellőzése, önkormányzatunk határvonalainak állami beszaggatása, külső támaszát a Vatikán- által állami szuverainitásuuk ellen intézett felháborító támadás, betetőzését a jezsuita rend tervbevett recepciója képezi, mely csúcshoz azonban — kéznél fekvő szónoki kép szerint — nem lehet a meredeken, hanem csak csavargóé utakon felhajtani az államot.

Mindezek a szomorú és megdöbbentő jelek előbb-utóbb az 1848. XX. t.-c. teljes és tökéletes végrehajtásának elvi álláspontjára kell, hogy állítsák e hazának minden igaz fiát. Ezért hangoztattuk és hangoztatjuk pedáns következetességgel, hogy a jelen és jövő egészséges egyházpolitikájában az 1848. XX. t.-cikkbeli teljes és tökéletes viszonossági és egyenlőségi elvek becsületes végrehajtására törekvés kell, hogy képezze a támadó és védelmi stratégia központi jelentőségű eszközét és pedig nélkülözhetetlen alkotó részével a szekularizációval együtt. E mellett a meggyőződésem mellett megmaradok minden külső és belső gáncsok és üldöztetések dacára is. Ultramontán oldalról — aminek protestáns részről is érthetetlen, sajnos viszhangja kél — azt mondják, hogy a szekularizáció a magán tulajdon megsértése, holott a szekularizáció tárgyát képező állami adományi javak az állam tulajdonába tartoznak s csak a haszonélvezetük más jogalanyé. S kérdem: vájjon az-e a magán tulajdon megsértése, ha a tulajdonos t. i. az állam érvényesíti a maga tulajdonjogát a szekularizáció esetén, vagy pedig az, ha a

haszonélvező a haszonélvezeti jog szükebb körét a tulajdon jog szélesebb körére akarja abuzus utján kiterjeszteni, az autonomisták törekvése szerint? A magán tulajdon sértői nem a szekularizáció, hanem az idegen tulajdon-jogra vadászó katholikus autonómia hívei.

Az ilyen kérdések területét szívesen engednénk át más illetékesebbeknek, de mig egyfelől a politikai katholicizmus mindnyájunkban elébbutóbb kikényszeríti a politikai protestáutizmust úgy, hogy még a köveknek is kell kiáltani, másfelől meg a protestántizmus oldalán még most alig akad, aki szántsa, vesse és arassa a liberáliztnus árván maradt területét. Fájdalom, — úgy látszik — hogy nálunk a nagy veszély idején is az illetékesség feletti meddő vitákban és dicstelen embervadászatokban merült ki minden erő, ahelyett, hogy segítségére sietnénk annak, aki cselekedni akar. Pedig áruló vezér és hűtlen katona az, aki veszély idején nem az ellenség, hanem a bajtársak felett vitézkedik. Kétségtelen, hogy alapszabályunk széles mezőt ölel fel. De református irányban induló egyesületnek szabad kezet biztosító széles mező kell. A szabadkéz azonban csak a közvélemény érlelésére, irányítására, jogoknak* védelmére, kivivására, nem pedig gyakorlására vállalkozik. Épen ebben rejlik egyesületünknek egyháztársadalmi minősége s ebben különbözik lényegileg a hivatalos egyháztól, melynek szerepét annál kevésbbé akarhatja bitorolni, mert arra egyáltalában nem vágyakozik. Az eleven egyháznak, amely a völgyek termő talaját gondozza, nem a terméketlen csúcsot aranyozza, a, lelkek egyházának akar integráns tényezője lenni, a magyar kálvinista felfogás és típus melegágya. Ezzel kívánja szolgálni az anyaszentegyházat és a magyar hazát.

Hogy pedig sikerrel szolgálhassa, erőssé kell magát tenni egészében és egyéneiben, anyagilag és szellemileg. Hiszen korrelativ dolgok ezek. Anyagilag a lelkészi fizetés rendezésének törvényben biztosított korszerű mértékével, amelynek garanciája a pártok, osztályok, felekezetek, áramlatok, hangulatok felett álló fejedelem, a legalkotmáuyosabb koronás király, aki megtartja és megtartatja, amire odaadta legfelsőbb kézjegyét. szellemileg a fokozott önképzés s a jövő generációt tekintve a gyökeresen megreformált lelkészképzés hathatós eszközeivel. Nekünk pedig ki kell szállani a nyílt tengerre s mélyre bocsátani a hálót. A református egyház demokratikus egyház. Benne nem a nép felett, hanem a néppel, annak részesítésével, jogosításával, egyháztársadalmi evangélizálásával lehet erős hitéletet és a pokol kapuin is diadalmaskodó autonomikus közszellemet teremteni.

Általánosságban legyen elég beszámolóm és megnyitóm keretében ennyit befoglalni. A fontos