Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1908-09-27 / 39. szám
671 DUNÁNTÚLT PROTESTÁNS LAP. 672 metlenségben nyilatkozzék meg, hanem az egyházunk javára, a mindnyájunk lelki békéje, lelki gondozása javára kifejtett üdvös, produktiv tevékenységben hozza meg áldásos gyümölcsét. És ha ezen a téren mindnyájan, kiki a maga körében, a mindennapi élet kis és nagy feladatainak megoldása közepette, szakadatlanul teljesítjük kötelességeinket: meg fogjuk látni, hogy milyen hatalmas élő, ható erővé válik az a vallásos érzület, amely, ismétlem, egyházunknak rendelkezésére áll. Fejlesszük és szervezzük tehát az erőt, de egyúttal egyesítsük is. Egyesítsük először saját egyházunk erejét. És itt méltóztassanak nekem megengedni, lehetetlen bizonyos elszomorodással nem utalnom arra a jelenségre, hogy éppen akkor, amidőn mindjobban és jobban kezdjük a kívülről újból ránk nehezedő nyomást érezni, éppen akkor, amidőn talán naprólnapra világosabban kezd meglátszani, minő hatalmas ellenfelek támadásainak vagyunk kitéve, éppen akkor látjuk ismét az egyenetlenség, a torzsalkodás, az elégedetlenség, az izgatás káros, veszélyes jelenségeit híveink között mindjobban elterjedni. És engedjék meg nekem azt a kérdést: vájjon csakugyan szolgálatot teszünk-e egyházunknak akkor, ha személyi és tárgyi kérdésekben a visszavonásnak, az egyenetlenségnek, az izgalomnak, az elégedetlenségnek magvát hintjük el, ahelyett, hogy egyesülni igyekeznénk és összes erőinket egyesítve, vállvetve igyekeznénk megküzdeni ellenségeinkkel ? Én bizonyára nemcsak nem vagyok türelmetlen a kritika iránt, sőt a szabadság éltető elemének tartom a vitatkozást, a kritikát, a vélemények teljesen szabad megnyilvánulását, de méltóztassanak nekem megengedni: törvény, törvényes rendelkezések, törvényes hatóságok intézkedései, eljárásai olyan modorban, olyan hangon, olyan szellemben tétetnek sokszor kritika tárgyává, hogy valóban elszomorodva kell magamtól kérdeznem : hát mi egy szellemi anarkia örvényébe akarunk elsülyedni épen most, amidőn egy katonailag fegyelmezett és szervezett ellenfél támadásaival kell megküzdenünk ? Főtiszteletü közgyűlés! A szabadság abban rejlik, hogy a törvények megalkotásában és az önkormányzat terén résztvegyünk a törvények alkalmazásában is ; de azután a saját közreműködésünkkel alkotott és alkalmazott törvényt tisztelnünk kell, mert saját erőinket fokozzuk és juttatjuk érvényre, ha meghajlunk az igy megalkotott törvény és törvényes intézkedések előtt. Ismétlem, mindnyájunknak, akik látjuk a veszélyeket, melyekkel szemben állunk, akik érezzük, hogy e veszélyekkel szemben kellőleg szervezett, kellő lelki egységben egyesült protestántizmus állhatja meg sikerrel helyét : mindnyájunknak kötelességünk őrködni afelett, hogy ez a szellemi anarkia, amelyre bátor voltam utalni, el ne harapózzék közöttünk, hogy a törvény és a törvényes hatóság iránti köteles tisztelet híveink lelkében további megingást ne szenvedjen. De a magunk erején kívül szükségünk van ■—amint szükségünk volt a múltban — az egész szabadságszerető, felvilágosodott magyar társadalom erejére is. Ezt az erőt nem szabad elszakítanunk magunktól és nem szabad megengednünk, hogy félreértéseknek ügyesen felszítása által ezt az erőt elidegenítsük mitőlünk. Bárminő provokációknak is nem szabad bennünket indítaniok, hogy mi is oly térre lépjünk, ahol legalább is abban a színben tűnhetnék fel a mi eljárásunk, mintha bennünket is a felekezeti türelmetlenség, a felekezeti elfogultság vezetne. Azt a napnál világosabb tényt, bogy a magyar protestántizmus ügye benső, elválaszthatatlan szolidaritásban van a magyar nemzet és a magyar szabadság ügyével, ezt a tényt se elhomályosítanunk, sem mások által elhomályosíttatni engednünk nem szabad. Ez az állapot kell, hogy vezessen bennünket mindazon küzdelmekben, amelyeket egy vagy más, ránk nézve sérelmes jelenség vagy intézkedés ránk kényszeríthet; ezeket a szempontokat kell szem előtt tartanunk akkor is, ha állást akarunk foglalni azzal a pápai dekrétummal szemben, amely az utóbbi idők jelenségei között méltán a legnagyobb mértékben kavarta fel a magyar társadalom felekezetközi békéjét; mert hiszen az összes eddigi jelenségek között nem volt egy sem, amely ilyen kényes téren mozgott volna, amely elevenebben sebezte volna meg a magyar társadalom nemkatholikus rétegeinek lelki békéjét és mely annyira magán viselte volna az aggresszivitás jellegét. Az mondatik, hogy hiszen ennek a „Ne temere“ dekrétumnak semmiféle jogi hatálya nincs, mivel a házassági jog ma már teljesen elvesztette egyházi vonatkozásait, polgári törvény alapján van rendezve, függetlenül az egyházak magatartásától; és mondatik az is, hogy utóvégre a római katholikus egyház és hívek belső ügye, hogy ők hogyan gondolkoznak egy vagy más házasságok felől és ebbe másnak beavatkozni joga nincs. Hát, főtisztelendő egyházkerületi közgyűlés, az kétségtelenül igaz, hogy jogi hatálya a dekrétumnak nincs. Az én igénytelen nézetem szerint sem volna tehát helyes ezt mint jogsérelmet, mint olyan valamit feltüntetni, ami a házassági jogba akar kötelezőleg beavatkozni és ott a jogegyenlőség sérelmét alkotja. Hanem azután kérdem: közönyös lehet-e akár a magyar államra, akár a magyar társadalomra, akár Magyarország többi vallásfelekezeteinek híveire nézve, hogy épen ezen a ponton, épen a házasélet megítélése kérdésében egyszerre megváltoztatja a római katholikus egyház a maga eddigi hivatalos álláspontját és olyan tanokat kezd hirdetni, amelyeknek elterjedése Magyarországon csakugyan egyértelmű volna sok ezer család békességének feldulásával és a protestáns és katholikus magyar társadalom közötti Összhang, egyetértés, testvéries jó viszony alapos felíorgatásával. Ami magyar társadalmunk majdnem, azt mondhatom, a vegyes házasságokra van felépítve. Alig van