Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1908-09-27 / 39. szám

671 DUNÁNTÚLT PROTESTÁNS LAP. 672 metlenségben nyilatkozzék meg, hanem az egyházunk javára, a mindnyájunk lelki békéje, lelki gondozása javára kifejtett üdvös, produktiv tevékenységben hozza meg áldásos gyümölcsét. És ha ezen a téren mind­nyájan, kiki a maga körében, a mindennapi élet kis és nagy feladatainak megoldása közepette, szakadat­lanul teljesítjük kötelességeinket: meg fogjuk látni, hogy milyen hatalmas élő, ható erővé válik az a val­lásos érzület, amely, ismétlem, egyházunknak rendel­kezésére áll. Fejlesszük és szervezzük tehát az erőt, de egy­úttal egyesítsük is. Egyesítsük először saját egyházunk erejét. És itt méltóztassanak nekem megengedni, le­hetetlen bizonyos elszomorodással nem utalnom arra a jelenségre, hogy éppen akkor, amidőn mindjobban és jobban kezdjük a kívülről újból ránk nehezedő nyomást érezni, éppen akkor, amidőn talán napról­­napra világosabban kezd meglátszani, minő hatalmas ellenfelek támadásainak vagyunk kitéve, éppen akkor látjuk ismét az egyenetlenség, a torzsalkodás, az elé­gedetlenség, az izgatás káros, veszélyes jelenségeit híveink között mindjobban elterjedni. És engedjék meg nekem azt a kérdést: vájjon csakugyan szolgálatot teszünk-e egyházunknak akkor, ha személyi és tárgyi kérdésekben a visszavonásnak, az egyenetlenségnek, az izgalomnak, az elégedetlenségnek magvát hintjük el, ahelyett, hogy egyesülni igyekeznénk és összes erőin­ket egyesítve, vállvetve igyekeznénk megküzdeni ellen­ségeinkkel ? Én bizonyára nemcsak nem vagyok türelmetlen a kritika iránt, sőt a szabadság éltető elemének tar­tom a vitatkozást, a kritikát, a vélemények teljesen szabad megnyilvánulását, de méltóztassanak nekem megengedni: törvény, törvényes rendelkezések, törvé­nyes hatóságok intézkedései, eljárásai olyan modorban, olyan hangon, olyan szellemben tétetnek sokszor kri­tika tárgyává, hogy valóban elszomorodva kell magam­tól kérdeznem : hát mi egy szellemi anarkia örvényébe akarunk elsülyedni épen most, amidőn egy katonailag fegyelmezett és szervezett ellenfél támadásaival kell megküzdenünk ? Főtiszteletü közgyűlés! A szabadság abban rejlik, hogy a törvények megalkotásában és az önkormányzat terén résztvegyünk a törvények alkalmazásában is ; de azután a saját közreműködésünkkel alkotott és alkal­mazott törvényt tisztelnünk kell, mert saját erőinket fokozzuk és juttatjuk érvényre, ha meghajlunk az igy megalkotott törvény és törvényes intézkedések előtt. Ismétlem, mindnyájunknak, akik látjuk a veszélyeket, melyekkel szemben állunk, akik érezzük, hogy e veszé­lyekkel szemben kellőleg szervezett, kellő lelki egység­ben egyesült protestántizmus állhatja meg sikerrel he­lyét : mindnyájunknak kötelességünk őrködni afelett, hogy ez a szellemi anarkia, amelyre bátor voltam utalni, el ne harapózzék közöttünk, hogy a törvény és a törvényes hatóság iránti köteles tisztelet híveink lelkében további megingást ne szenvedjen. De a magunk erején kívül szükségünk van ■—­­amint szükségünk volt a múltban — az egész szabadság­szerető, felvilágosodott magyar társadalom erejére is. Ezt az erőt nem szabad elszakítanunk magunktól és nem szabad megengednünk, hogy félreértéseknek ügye­sen felszítása által ezt az erőt elidegenítsük mitőlünk. Bárminő provokációknak is nem szabad bennünket indítaniok, hogy mi is oly térre lépjünk, ahol legalább is abban a színben tűnhetnék fel a mi eljárásunk, mintha bennünket is a felekezeti türelmetlenség, a fe­lekezeti elfogultság vezetne. Azt a napnál világosabb tényt, bogy a magyar protestántizmus ügye benső, el­választhatatlan szolidaritásban van a magyar nemzet és a magyar szabadság ügyével, ezt a tényt se elho­mályosítanunk, sem mások által elhomályosíttatni en­gednünk nem szabad. Ez az állapot kell, hogy vezessen bennünket mindazon küzdelmekben, amelyeket egy vagy más, ránk nézve sérelmes jelenség vagy intézkedés ránk kényszeríthet; ezeket a szempontokat kell szem előtt tartanunk akkor is, ha állást akarunk foglalni azzal a pápai dekrétummal szemben, amely az utóbbi idők jelenségei között méltán a legnagyobb mértékben ka­varta fel a magyar társadalom felekezetközi békéjét; mert hiszen az összes eddigi jelenségek között nem volt egy sem, amely ilyen kényes téren mozgott volna, amely elevenebben sebezte volna meg a magyar társa­dalom nemkatholikus rétegeinek lelki békéjét és mely annyira magán viselte volna az aggresszivitás jellegét. Az mondatik, hogy hiszen ennek a „Ne temere“ dekrétumnak semmiféle jogi hatálya nincs, mivel a házassági jog ma már teljesen elvesztette egyházi vo­natkozásait, polgári törvény alapján van rendezve, függetlenül az egyházak magatartásától; és mondatik az is, hogy utóvégre a római katholikus egyház és hívek belső ügye, hogy ők hogyan gondolkoznak egy vagy más házasságok felől és ebbe másnak beavat­kozni joga nincs. Hát, főtisztelendő egyházkerületi közgyűlés, az kétségtelenül igaz, hogy jogi hatálya a dekrétumnak nincs. Az én igénytelen nézetem szerint sem volna tehát helyes ezt mint jogsérelmet, mint olyan valamit feltüntetni, ami a házassági jogba akar kötelezőleg beavatkozni és ott a jogegyenlőség sérelmét alkotja. Hanem azután kérdem: közönyös lehet-e akár a ma­gyar államra, akár a magyar társadalomra, akár Magyar­­ország többi vallásfelekezeteinek híveire nézve, hogy épen ezen a ponton, épen a házasélet megítélése kér­désében egyszerre megváltoztatja a római katholikus egyház a maga eddigi hivatalos álláspontját és olyan tanokat kezd hirdetni, amelyeknek elterjedése Magyar­­országon csakugyan egyértelmű volna sok ezer család békességének feldulásával és a protestáns és katholikus magyar társadalom közötti Összhang, egyetértés, test­véries jó viszony alapos felíorgatásával. Ami magyar társadalmunk majdnem, azt mond­hatom, a vegyes házasságokra van felépítve. Alig van

Next

/
Thumbnails
Contents