Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1908-08-16 / 33. szám
555 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 556 ennek akár kétszerese, vagy háromszorosával vették ki a szükségletet: ezt meg nem állják a vagyonosak. Mennek aztán a kétségbeesett tudakozódások az esperesekhez, hogy mitevők legyenek a papok, az elöljárók ? ! De mit szóljanak ezek is ? ! Mi tanácsot adjanak ! ! De mennek az esperesekhez más megkeresések is, amelyek sürgetik, hogy szorítsa a gondnokot, az elöljáróságot, hogy szolgáltassák ki a lelkész és tanító fizetését a rendes időben; mert ezek csak a fizetésükből élnek. A mindennapi kenyéren kívül pedig most már ugyancsak sürgősen kell gondoskodni arról a pénzről is, amit tanuló gyermekeikért kell fizetni a lelkészeknek, tanítóknak az iskolai év kezdetén. Miből fizessenek, ha nem kapják meg ők a fizetésüket ? Yagy a gyermekeik veszítsenek talán egy évet ?! Aztán még más sötét gond is közeledik. A lelkészeknek nov. 1-ig be kell fizetniök az országos nyugdíjintézeti alapbetétet és az évi járulékokat. Miből, ha nem kapnak fizetést ? ! De más bajok is jelentkeznek. Ha csak a minimális adókulcs szerint a kivetett adót fizetik be a hívek és ez még a belhivatalnokok fizetéseinek kielégítésére se elég: akkor miből fizetik be a gyülekezetek az egyházmegyei, egyházkerületi közszükségekre kivetett járulékokat ; miből a lelkészi nyugdíjintézetre a 2°/0-os járulékot, meg az állami és községi adót, a tanítók után a nyugdíjjárulékot ? ! Mert bizonyos, hogy ami pénz a gondnokokhoz befolyik, azt első sorban igénybe veszik a lelkész és a tanító a járandóságaik fedezésére. Ugy-e, hogy nehéz időket élünk? Mennyi nyugtalanság, háborgás van gyülekezeteinkben ! Kívánatos tehát, hogy egyetemes konventünk sürgőssen lásson hozzá az adósegély-kérvények végleges elintézéséhez és a segélyek kiutalásához. Most látjuk, mennyire irigylésre méltó állapotban vannak ág. hitv. ev. atyánkfiái, akik bevárták, mig a tényleges államsegélyhez szabhatják adózásuk könnyítésének módozatait. Menynyivel bölcsebben, megnyugtatóbban oldják ők meg nyugdíjintézetük kérdését is ! Főiskolai internátus. Régi tapasztalatunk vidéki papoknak az a tény, hogy ha valaki közülünk nem konventi, vagy kerületi tag, lett legyen bármilyen üdvös eszméje vagy gondolata s adjon bár ennek a nagy nyilvánosság előtt is kifejezést: szavának semmi súlya nincs, indítványa, óhaja nyomtalanul elenyészik. Éppen ilyen „pium desiderium“-ot képez a lelkészi értekezletek majd minden indítványa, vagy kezdeményezése. Felsőbb fórumaink csak igen ritkán méltatják figyelműkre. De ha ugyanazt a dolgot valamelyik neves, tisztségekkel elhalmozott vezető emberünk hozza elő, vagy teszi indítványba, akkor az rögtön kellő méltánylásra talál és megfontolásra érdemesnek Ítéltetik. Egyszóval sokszor nem az indítvány lényege a fő, hanem a személyiség, aki azt megteszi ! Világos példa erre az igazgató-tanács ülésén : a főiskolai internátusról megtett indítvány. Ugyanerről a dologról éti még 1904. okt. 31 én a mezőföldi egyházmegye lelkészi értekezletén egy terjedelmes értekezést olvastam fel, amelynek cime volt „Alapítsunk tanuló fiainknak Otthont.“ Az értekezés záró indítványát a lelkészértekezlet magáévá tette, az egyházmegyei gyűlés utján a kerületre felterjesztetni határozta s egyszersmind arra is felkért, hogy értekezésemet a Dunántűli Prot. Lapban bocsássam közre. Ez meg is történt e lapok 1904. évi 47. és 48. számában. Sohasem ringattam magamat semmiféle illúziókban, előre meg voltam arról győződve, hogy az általam megpendített eszmére csakhamar a feledés homálya borul. Most is csak azt a két tényt akarom leszögezni, hogy nálam sokkal kiválóbb lelkészek és lelkészértekezletek munkálkodása, kezdeményezése hatástalan és észrevétlen marad; másodsorban pedig azt akarom megállapítani, hogy a főiskolai iDternátus eszméje nem a főiskolai igazgatótanács ülésén merült fel először komoly alakban, hanem még 1904-ben a mezőföldi egyházmegye lelkészi kara tette ezt magáévá és hivta fel erre a kerület figyelmét. De, hogy a dolog érdemére reá térjek — mivel Faragó igazgató ur, igen helyesen, minél több illetékes eg) én hozzászólását kéri e dologhoz — újból kijelentem, hogy az internátust az externátussal szemben határozottan üdvösebbnek és célravezetőbbnek tartom. Csak helyeselni tudom azt az irányt, amit Faragó igazgató ur az internátus megalkotásánál vezérelv gyanánt kijelöl : t. i. ne legyen az afféle úri internátus, mert azzal a célt el nem érjük. Az internátust sokkal megfelelőbbnek tartom az externátusnál, mert teljesen osztom azt a nézetet, hogy a legtöbb esetben a lakásadók nem ideálisan fogják fel a diáktartást, hanem üzleti szempontból kezelik azt. Az iskolákkal biró városokban valósággal fogják a diákot ; már a vasútnál közvetítők raja várja a szeptember elején érkező vonatokat, akik minden rábeszélő képességüket előveszik, hogy az anyagot megbizóik számára szállíthassák. Nagyon természetesen igen sok diáktartó egyén — tisztelet a számos kivételnek — sokszor legyezgeti, takargatja a diák gyengéit, hibáit, sőt sokszor titkolja kicsapongásait csak azért, hogy a jövő iskolai évre el ne veszítse lakóját. Az internátusnak az externátus feletti előnye azonban legfőképpen akkor tűnik ki, hogy ha a felügyelettel olyan egyén van megbízva, aki igazán arra hivatott, gondos, erélyes, a növendékeknek valódi atyja és tanácsadója. Teljesen a vezető egyéntől függ az, hogy ez az intézmény : teljesen Otthon legyen, vagy pedig a tivornyák tanyája. íme a csurgói internátus élén egy gondos, igazságos, a növendékekkel atyai szigorral bánó tanár áll, aki ezt az intézetet igazán híressé és
