Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1908-07-12 / 28. szám
47] DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 472 eleveníteni Molnár János az országgyűlésen azt a már jó ideje elhantolt elméletet, hogy az egyház az állam, mellett áll; ez elv után persze — az ö fejlődés-törvényük szerint ■— ennek a tökéletesebbnek kellene következni: az egyház az állam felett áll. Ekkor aztán majd meg tudnák óvni Magyarország keresztény-jellegét Kollonics-módra. Más elszomorító jeleit is látjuk a klerikálizmus merészségének, egyenes, leplezetlen támadásainak. lm itt van a pápa „Ne temere“ enciklikája, mely szerint azok a vegyes házasok, akik protestáns templomban, protestáns pap előtt esküdtek, csak ágyasságban élnek; gyermekeik csak fattyuk. Hogy milyen erős támadás ez úgy az országos törvény s az ennek alapján immár kialakult közmeggyözödés ellen általában, különösen pedig a protestáns felekezetek ellen, jól tudja ezt a klerikálizmus; de jól tudjuk mi is. Óriási erkölcsi kényszer rejlik ebben a tekintetben, hogy házassága tervbe vett megkötésekor minden pápista múlhatatlan kötelességének tartsa reverzális utján gyermekeinek a r. kath. vallásban való nevelésének biztosítását és ez által egyszersmind házasságának a pápista pap által való megáldatását. De különösen akkor tűnik ki a támadás merészsége, ha tudjuk, hogy a pápa ezzel a rendeletével egy régi, már 66 év óta érvényben volt pápai rendeletet helyezett hatályon kivül; és hatályon kívül helyezte s ezzel a pápai rideg befolyást érvényesíti országunkban akkor, amikor Németországon a protestáns lelkészek előtt kötött vegyes házasságokat is elismeri törvényeseknek. Ha a pápa ez eljárásában nincs kihívás, nincs támadás: akkor ugyan miben lehet?! . . . Ezen esetből kiolyólag szomorú jelnek kell tartanunk azt is, mogy eleinte se a sajtóban, se az országgyűlés képviselöházában — itt egyáltalában nem! — nem emelkedtek erélyes hangok a társadalmi békét szörnyen fenyegető emez enciklika ellen. Csak a főrendiházban, ott is egy egyházi férfiúnak, a mi püspökünknek volt elég bátorsága szóvá tenni a pápa eljárását. Köszönet neki érette! A hatással általában meg lehetünk elégedve. A miniszterelnök Ígérete ugyan nem volt valami határozott, ami erélyes állásfoglalást helyezett volna kilátásba; de egyrészről a főrendiházban Antal Gábor püspök úrral szemben senki se merte egy szóval se védeni a pápa eljárását, másrészről igen elterjedt lapokban, köztük olyanban is, amely a kormánytámogatók közé tartozik, éles kritikákat olvashattunk ez alkalomból a kötekedő enciklika ellen. De végre is mi a leszűrhető tanulság ? Az „Egyetértés“ szavait idézem: „Az, hogy Magyarország törvényei ellen külföldről izgathatnak. Ha a szociálista azt meri Írni a cselédtörvényről, hogy az deres, melyet az urak csináltak a nép számára, a szociálistát becsukjuk ; ha az oláh agitátor azt meri mondani, hogy a nemzetiségi törvény nem törvény, azért is becsukjuk; de körmönfont diplomatikus nyilatkozatoknál egyebet nem kapunk, ha egyik legnagyobb, erkölcsünket szabályozó törvényről azt mondják, azt hiresztelik ezer szószékről, hogy az nem törvény, hanem bliktri. . .“ Igen, azok a főpapok, akik ezt a pápai rendeletet kihirdették, sőt talán értelmi szerzői annak, azok állandóan „hazafias, magas klérus“. Az „Alkotmány“ junius 26-iki számában ezt olvashattuk: „Az alispán (Györvármegye) rendeletben hagyta meg a községek elöljáróságának, hogy a házakat szent István napján föllobogózzák és valamennyi templomban, felekezeti különbség nélkül, istenitiszteletet tartsanak“. Mit szóljunk ehhez ? Hiszen köztudomású, hogy a törvény a mezei munkára nem rendel szünetet e napra; ünnepeink megállapítása pedig zsinatunk jogkörébe tartozik! ... Ah, ha a vasárnapoknak és a keresztyénség nagy ünnepeinek megtartása és megtartatásában is oly figyelmesek és buzgók lennének közigazgatásunk férfiai, mint az eféle bankettes ünnepeken! Ezekkel azonban keveset törődnek. De ha űrnapját s egy-egy pápista szent emléknapját kell ünnepelni, akkor könnyen megfelejtkeznek a lelkiismereti szabadság nagy törvényéről s oly szívesen közreműködnek, hogy amennyire lehet, impozánssá, fényessé tegyék azokat. Kevés, vagy semmi mentség, hogy nem önként, hanem egy rendszeres, céltudatos erőszakoskodásnak (az udvariasság leple alatt is lehet erőszakoskodni) engedve teszik ezt. Ez is csak elszomorító. Ezek a bankettes ünnepek nem egyebek, mint megannyi tüntető felvonulásai a klerikálizmusnak! És szinte szándékos kihívása azoknak, akik a Krisztus evangélioma alapján állva, szenteket nem ismernek és emberek tiszteletére ünnepeket nem tartanak. Világos ez abból is, hogy a vasárnapok és a főbb ünnepek megtartására még a papok se fordítanak ily nagy gondot. Miért nem ? Mert azokon egyáltalán nem ingerelhetnek bennünket! Erre csak a „szentheverdel-napok“ alkalmasak; ha ugyan alkalmasak?! Mert miattam ugyan az egész életüket fényelgö tüntetéssel és bankettezéssel tölthetik. Azonban az ellen már tiltakoznunk kell, hogy minket is heverésre kényszerítsenek ; tisztes munkánkban akadályozzanak. (Folyt, köv.)
