Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1908-04-12 / 15. szám

245

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

246

tévé — csöndben, munkával. Lássuk meg az ő könnyeit, melyeket Jeruzsálem előre pusztulása felett hullatott, melyek hazafias érzelmének szent jelei valának; lássuk meg a fájdalom nyomait arcán, melyet elvakított, a földieken csüngő honfitársaiért hordozott.

Le lássuk meg ma mindenek felett azt a korbácsot, mellyel szent haragjában a templomot, az imádságnak házát megtisztította. Es kérdezzük meg, nem volna-e szükség ma is sokszor arra, hogy megsuhogtassa most is és ami anyaszentegybázunk templomából is űzze ki a kufárokat, nyerészkedőket, pénzváltókat, akik a Krisztus örökségén akarnak maguknak földi hatalmat szerezni; űzze ki az álnok-lelkü farizeusokat, Írástudókat, a hitetlen Tamásokat, az áruló Judásokat, hogy ekként megtisztíttatván, lehessen valóban imádságnak háza, lelki munkásságnak épülete; akik abban összegyűlnek, az anyaszentegyház igaz fiai, akik üdv után sóvárgó vággyal, a mennyeiek bírásáért való lankadatlan buzgalommal várják a lelki megváltót és ekként üdvözöljék ama virágvasárnapi hódolat szavaira: »Áldott, aki jött az IJrnak nevében!«

Vargha Kálmán.

Elnöki megnyitó*

az 0. R. L. E. választmányának 1908. április hó 2-iki gyűlésén tartotta: dr. Baltazár Dezső elnök.

A decemberi választmányi gyűlés óta eltelt időt jobbára a szervezés munkája foglalta el. Zajtalan munka ez; de nem olyan jelentéktelen és könnyű, mint amilyennek kivülről tekintve látszik. Jelentőségét eléggé bizonyítja az, hogy a szervezkedés végrehajtása nélkül a nagy célokért sikeres szellemi küzdelmet folytatni, sőt kezdeni sem lehet, épen úgy, mint hadsereg nélkül nem lehet megvívni a fizikai harcokat. A szervezkedés elsőrendű teendő. Erőgyűjtés ez a sikeres kivitelhez. Hogy milyen nehéz országos mozgalmakat szervezni, úgy, hogy ne csak papiros eredményeket, hanem valóságot: lelket és erőt mutathassunk fel, csak az tudja, aki azzal próbálkozott. Az akadályok és nehézségek: az anyagi eszközök szegényes készsége; a rendelkezésre álló korlátolt fizikai idő, erőnk, tehetségünk fogyatékossága, jóhiszemű félreértések, roBBzakaratu megtévesztések, elmagyarázások, külső elemek visszatartó ráhatása, lelkek szokásos kételkedése, kedélyek mozdulatlansága: mindez együttvéve elég ahhoz, hogy egy országos mozgalom vezetői, még csekély eredmény mellett is igazolhassák a vállalt feladathoz való hűségüket.

Mi ebben a hűségben igyekeztünk előljárni. S ha vezető munkánk sikere nagyobb, mint aminőnek remélni, jósolni mertük, az nem a mi érdemünk, hanem részint a fenyegető veszély kényszerének, részint ügyünk igaz* E megnyitó beszédet, bár a „Lelkészegyesület“-ben már megjelent, mégis közöljük, mivel lapunknak olyan olvasói is vannak, akik az O. R. L. E.-nek nem tagjai.

ságának következménye, amit az idő előre haladtával, az eszmék tisztázódásának folyamán mind szélesebb körökben ismernek el.

A belső harcok paroxizmusán — úgy látszik — túl vagyunk. A visszavonuló csapatok között még itt - ott egy-egy elkésett villám cseréltetik ugyan ki, de az általános béke és kölcsönös megértés nagy és áldásos processusát már ezek a tünetek nem tartóztathatják fel, nem ronthatják el. A fődolog csak az, hogy az adott sebeket sajnáljuk, a kapott sebeket ne fájlaljuk, gyógyítsuk azokat is ezeket is azzal a magasztos gondolattal, hogy anyaszentegyházunk javáért támadt közöttünk a „fegyver“, amit az Ur Jézus Krisztus az áldásos „béke“ végcéljáért ,,hozott“ övéinek.

Ami csekély időt a szervezés nehéz és a belső harc keserű munkája fennhagyott, igyekeztünk az egyesületünk által kitűzőt célok megvalósítására fordítani, nem felejtvén azt, hogy a szervezkedés elsőrendű szükség, hogy annak elhanyagolása és más területeken való kísérletezés az alap gyengülését, elporladását s ennélfogva a kitűzött nagy célok bukását vonná maga után, ellenségeinek nem kis örömére. Bármennyire kisértettek is tehát a nagyobb stilu keretek, mi megmaradtunk abban a keretben, amelyet első sorban hivatásunk éskötelességünk betölteni és amelyről azt kellett látnunk, hogy fogyatékos erőnket talán felettébb igénybe venné.

Megkülönböztetett gondunk tárgyát képezte és fogja képezni egész a megvalósulásig a lelkészi fizetétések rendezésének kérdése, amelyre nézve a szilárd alapot királyilag szentesített törvényünk adja. Bármennyire anyagiasnak láttassák is ez a törekvés, annak fokozására és diadalra jutására minden lehetőt el fogunk követni, meglővén győződve, hogy a szellem-erkölcsi élet háztartásában az anyagi jólét nagy jelentőségű tényező és hogy e nélkül a szellemi küzdelem nélkülözi a sikert nagyban előmozdító elemeket: a nyugodtság, teljes odaadás, függetlenség, külső tisztesség elemeit, amelyekre pedig a hivatását teljesíteni akaró magyar kálvinista lelkésznek föltétlenül szüksége van. Fizetésünknek a törvényben meghatározott mérvéhez jogunk van, azzal a klauzulával, hogy az 1848.-dik évi XX,-ik törvénycikk alapján nyerendő állami hozzájárulás képezheti a jog érvényesítésének forrását. Ezt a forrást kell tehát, — nem megnyitnunk, hanem csak bővítenünk a 3 millió korona állami hozzájárulás összegének fokozásával. Ennek a hozzájárulásnak közigazgatási címlete épen kinálkozik arra, hogy abba a lelkészek fizetésének rendezése is beillesztessék és pedig úgy, hogy mig egyfelől meg lesz szüntetve a kongrua törvényben foglalt ama sértő egyenlősítés, mely a protestáns lelkészeket mind képzettségi, mind magyar nemzeti szempontból kevésbbé érdemesült elemekkel egy ugyanazon elbánás és méltatás kategóriájába erőszakolta, másrészből el lesz hárítva az a nehézség, amit az általunk igényelt és meg is érdemelt fizetés mérvének az összes nem katholikus lelkészekre kiterjesztése állami pénzügyi tekintetből okozhatna. Épen azért nem látom eléggé hangsúlyozhatónak, hogy a lelkészi fizetés