Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1907-03-17 / 11. szám

183

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

184

A mi törvényalkotásunk, a mi törvényalkalmazásunk is szolgáljon ennek az alapnak erősítésére, ennek a fő, ölök törvénynek mindnyájunk szivébe, híveink leikébe való beültetésére, s akkor, jó Atyánk, tudjuk, hisszük és a Te segedelmed által reméljük, hogy a mi munkánk eddig nem volt és ezután nem lehet hiábavaló. Ámen!

Az egyház reformálásának szükségességéről.

Irta : Kálvin János. — Fordította: Ceglédi Sándor.

(Folytatás.)

Ha az afrikai püspökök közt el lett volna terjedve e balhiedelem, akkor ugyan későn álltak volna ellen a donatistáknak s a pelagianusoknak. A donatisták már Afrika nagy részét tanuk hatalmába kerítették és nem volt olyan hely, mely érintésüktől tiszta lett volna. Az ellentét jelentékeny volt az egyház egysége s a keresztség törvényszerű kiszolgáltatása szempontjából. Ellenfeleink új bölcsesége szerint az orthodox püspököknek e kérdést az egyetemes zsinat elé kellett volna terjoszteni, hogy az egyház többi tagjaitól el ne vágják magukat. Ezt tették ? Sőt mivel a lángoló tűzvész oltásához első sorban a sietést tartották szükségesnek, szorították, üldözték a donatistákat, majd vitatkozáson hitták őket mintegy bírókra. ítéljék el ellenfeleink az egyháztól való istentelen elszakadásért Augustinust is s korának vele egy nézetet valló szent férfiait, hogy nem haboztak s császári tekintéllyel, egyetemes zsinat összehívása nélkül tartományi zsinaton kényszerítették a donatistákat, hogy velük vitatkozzanak, hogy ugyancsak itt fojtották el a nehéz és veszélyes zavargást. Pelagius is megmutatta szarvait; azonnal zsinatot tartottak merézsége elfojtására. Mikor rövid időre bűnbánatot színlelve visszatért előbbi mesterségéhez azzal a fulánkkal, melyet hitetlenségébe Afrikában ütöttek, Rómába vonúlt vissza, ahol elég jó indulatulag fogadták. S mit tettek a kegyes püspökök? Azt emlegetik-e, hogy ők az egyháznak csak tagjai s orvoslást az egyetemes zsinattól kell várniok? Nem, sőt amint tehetik ismét és ismét összejönnek, azt az istentelen dogmát, mely már sokakat megfertőzött, átokkal sújtják; szabadon hirdetik és meghatározzák, hogy mit kell hinni az eredeti bűn s az újjászületés kegyelmére vonatkozólag. Aztán Rómát is tudósítják a határozatok felől részben azért, hogy közös tekintéllyel s megegyezéssel jobban s erősebben megtörjék az eretnekek makacsságát, részben azért, hogy másokat is figyelmeztessenek a veszélyre, melytől mindenkinek óvakodnia kell. Azok, akik a római pápának hízelegnek, elcsavarják a dolgot s azt állítják, hogy ime az afrikaiak fenntartották nézeteiket addig, mig V. Ince, ki akkor a római egyház élén állott, véleményét ki nem

fejezte. De ezt a szemérmetlenséget a szentatyák szava eléggé, sőt fölösen is megcáfolja. Mert nem tanácsot kérnek Incétől arra vonatkozólag, hogy mit tegyenek, nem terjesztenek semmit döntése alá, nem várják az ő tekintélyét és helyeslését, de arról beszélnek, hogy ők már vizsgálat alá vetnék a dolgot s Ítéletet hoztak, mely Ítéletben mind a tant, mind hirdetőjét kárhoztatták, ajánlják, hogy példájukat ő is kövesse, ha kötelességeit teljesíteni akarja. S ez akkor történt, mikor még az egyházak egyet értettek az igaz tudományban. Most tehát, midőn minden romlásra hajol, ha gyors segítség nem érkezik, minek függjünk várakozólag azok tanátsától, akik egy követ sem mozdítanak, hogy Isten igazságát, melyet üldöztek, az elmerülésben megakadályozzák. Ambrosiusnak korában Autentiussal vitája volt hitünk főtételéről, t. i. Krisztus istenségéről. A császár Autentiusnak fogta pártját. Még sem hivatkozik az egyetemes zsinatra úgy, mintha ekkora dolog felől másutt nem lehetne határozni, csak azt követeli, hogy mivel hitbeli kérdésről van szó, az egyházban a nép jelenlétében folyjék a vita. Mely cél szolgálatában állanak hát a tartományi zsinatok, melyeket évente kétszer szoktak tartani, ha nem az volt a rendeltetésük, hogy a püspökök maguk közt megbeszéljék, ami időközben felmerült ? — amint ezt a chalcedoni zsinat

19-ik kánona magában is foglalja. Már régi intézkedés is maradt fenn oly irányban, hogy minden tartomány püspökei tartoznak évente kétszer összejönni. A chalcedoni zsinat ott úgy magyarázza, hogy ily alkalommal kell megjavítani, ha valami hiány felmerül. Amazok tagadják, hogy a tan s az erkölcs terén mutatkozó hibákat, melyekről mindenki tud, valahogy érinteni is szabad volna, mig özsze nem ül az egyetemes zsinat. Palladius és Secundianus, áriánusok azon ürügy alatt tiltakoztak az aquilejai zsinat jogossága ellen, hogy az nem teljes és egyetemes; mivel hiányzik minden keleti püspök s a nyugatiak közül is csak kevesen vannak jelen. Bizonyára az olaszországiak közül is alig a fele jelent meg. A római püspök sem maga nem jelent meg, sem presbiterei közül nem küldött, hogy személyét képviselhesse. Minderre azt feleli Ambrosius, hogy nem ez az első eset, mikor a nyugati püspökök zsinatot tartanak, mióta a keleti püspökök közt szokás, hogy maguk közt jönnek össze. A kegyes császárok bölcsen jártak el, mikor a zsinatot úgy hívták Össze, hogy szabadon jöhet mindenki és senkit nem kényszerítenek. Jött is, aki jónak látta, mert senkit nem akadályoztak. Bár az eretnekek folytatták az ő szőrszálhasogató ellen vetéseiket, de azért a szent Atyák nem tántorodtak el feltevésüktől. Bizonyára ily példák után Császári Fenséged sem vonakodik attól, hogy ez önként kínálkozó módszerrel birodalma testét egységbe gyűjtse.

Bár a halasztást tanácsló ellenfeleink, mint megjegyeztem, nem arra törekesznek, hogy némi Halogatással végre is az egyház hasznát szolgálják, de a késedelemben csak a hasznot keresik. Továbbá az