Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-12-15 / 50. szám
891 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 892 annak sikere által a következő nemzedékek és a késő utódok háláját, kegyeletét, tiszteletét kiérdemelni. Legyen e képnek és a nagy tudós, nagy tanár, nagy ember Tarczy Lajos emléke mai kegyeletes felújításának Isten kegyelméből ezen áldásos eredménye főiskolánkra, a nemzeti tudományosságra és édes mindnyájunkra, akik nagy eszmékért lelkesedni, azok hivatott képviselői, munkásai iránt elévülhetetlen hálával és kegyelettel viseltetni tudunk. Maradjon meg közöttünk és buzdítson bennünket a jóra a nagy Tarczy Lajosnak kegyelettel Őrzött emlékezete. Emlékbeszéd Tarczy Lajos fölött. Születése 100-ik évfordulója alkalmával 1907. december 6-án elmondta : Eötvös Károly. Tisztelt Ünneplő Gyülekezet ! Nemes, de egyúttal hazafias kötelességet is teljesítünk most, amikor főiskolánknak, egyházunknak és hazánknak egy életében már elmúlt, de dicsőségében még mindig élő nagy fiáról, annak életéről és munkásságáról és munkásságának gyümölcseiről emlékezünk meg. Minden nemzetnek, amely az emberiség feladatait méltóan akarja képviselni, sok fegyerrel, sok eszközzel, sok kincsesei kell rendelkeznie, sokat Össze kell gyűjtenie, hogy feladatát méltóan oldhassa meg; de ama kincsek között egy sincs szebb, egy sincs áldásosabb és egy sincs szükségesebb, mint a múltak iránt való kegyelet, a nemzet nagyjai emlékezetének méltó fenntartása. A jövendőnek reménye nélkül, olyan reménye nélkül, mely méltó a nemzet múltjához, a nemzet élete nem ér semmit, s nem is fog fennmaradni örökre és dicsőségesen. A jövendőnek minden igazi reménye pedig a múltaknak dicsőséges emlékén él, abból fakad és tartja fenn magát jelenünk törekvése is. Amely nemzet megfeledkezik nagyjairól, nagyjainak munkásságáról és dicsőségéről, annak jelen törekvései hitvány modellek. Tarczy Lajos emlékét, születésének 100-ados évfordulóját ünnepeljük ma ; ezért mondom, hogy nemes az a kötelesség, melyet teljesítünk, de hazafias is. Ez a nemzedék sokat felejt a múltból; feledékeny kezd lenni igen sokra nézve, ami szükséges a nemzet ébrentartására. Épen azért e nemzedéknek jó példát kell mutatni, s ezt a példát mutatjuk mi is, mikor ide összejöttünk. Önmagunk és fajunk iránt való nagy kötelesség ez. Dicsekszünk azzal, hogy ezer éves életet élünk itt Európa kellő közepén. A mi dicső múltúnknak, annak az ezer évnek épen tizedrésze múlt el azóta, amidőn a mi Dagyunk : Tarczy Lajos született. Ez a múlt az a talaj, melyen a jelen fái diszlenek. Elfelejtkezni a múltról annyi volna, mint a fa és termő talaj közt megszakítani az összeköttetést. Vájjon, hogy hozhatna gyümölcsöt az a fa, vájjon hogy virulhatna tovább, hogy lehetne az égi madaraknak pihenője, a látni és élvezni kívánó lelkeknek hogy lehetne az szépsége? Dehogy maradna meg az életben ! Ha a virág és talaj közt megszakítanánk az összeköttetést, hogy lehetne annak ragyogó színe, miből támadhatnának annak édes illatai? Az a nemzet és az a nemzedék, mely nagyjairól megfeledkezik, az azontúl csak állati életet élhetne, de Istennek hasonló képmása, az emberiségnek szolgálni képes tagja, az emberiségnek dicsősége az a nemzedék nem lehetne soha. Hallottuk Tarczy Lajos életének egész történetét, annak az élettörténetnek sok-sok részleteit; azokra nem terjeszkedem ki és ismétlésekbe bocsátkozni nem akarok. Egy kis időnk van arra, hogy részletesen mindenre kiterjeszkedjünk és azt szeretném felhasználni; fel is használom, de egyúttal kímélem is. 55 év múlt el az ősz elején azóta, mikor én legelőször láttam Tarczy Lajost, amikor még férfi korának ragyogó delelőjén állott. Nem az a Tarczy Lajos volt az, akit a most leleplezett arckép mutat. Ez az öregedő Tarczyt mutatja. Nem is igaz az ! Nem volt öreg soha ! A teste törékeny volt. Ő is lerótta adóját annak a természetnek, amelynek hivebb magyarázója és kifejezője nem volt, mint Tarczy Lajos. De a lélek és szellem nem volt ilyen öreg ; az az igazi arcképe, ilyen volt amikor én legelőször megismertem.* Olyanvolt és olyan is maradt. Halála előtt sok szép napokat töltöttem vele Balatonfüreden; az a lélek nem lett öreg soha ! A hallott szép beszédekből megértettük, mennyi gazdagság lakott ebben a lélekben; de egy gazdagság mégis volt, amelyről szintén történt megemlékezés, de nem azzal a valósággal és olyan szívvel, mint én óhajtottam volna. Annak a léleknek volt egy gazdagsága, amelyet én legtöbbre becsülök, melyet minden magyar emberben megkövetelek, amely olyan valódi magasztosságban igen kevés embernél volt meg, amint én ismertem, annak a léleknek volt egy kincse: az volt az ő tökéletes magyarsága. T. ünneplő közönség! Milyen kort éltünk mi át akkor, amikor én is olyan fiatal legényke voltam, mint amilyeneket — hála Istennek — itt is látok ; milyen kor volt az, mikor nemzetünknek elveszett alkotmánya, nagy részének hite és reménye a jövő iránt, amikor nagyjaink részint a csatatéren, részint börtönben, részint bujdosásban voltak, akikre a nemzet nem számíthatott ; amikor még a jövő reményét is ki akarta a pogány zsarnoki hatalom irtani a magyar ifjúság leikéből, amely csak olyan férfiak szivében élt a magyar hazában, mint amilyen Tarczy Lajos volt. Vájjon milyen idő volt, amikor száz kémlelő szem és fül vigyázott a tanítók szavára, hogy nem mérgezik-e meg a fiatalság lelkét a hazafias nemzeti eszmékkel. Akkor az olyan tanár, mint Tarczy Lajos szavával, nézésével, kezeinek egy mozdulatával, a természettan oktatásához szükséges tanszerekre való rámutatással, vagy egy megjegyzéssel, magyarságát és nekünk fiataloknak fajunk és nemzetünk iránt való elévülhetetlen kötelességét mindig úgy véste be lelkűnkbe, hogy azt mi soha el ne feledhessük. Egy hitvány fizikai tanszer, vagy műszer — vagy minek nevezzem — ha elkezdett pusz* Ekkor t. i. rámutatott Tarczynak fiatalkori arcképére, melyet Barabás festett.
