Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-11-17 / 46. szám
819 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 820 gamnak kifogásom, de mit szólnak hozzá mások is? Igazságos-e? Méltányos-e? Azt pedig nem merem feltételezni a konventről, hogy úgy magyarázná a pótló utasítást, hogy ha egy idős, 60—64 éves lelkész nyugdíjévéit 1908-tól számítja, akkor 70 éves korában nyugdíjba nem mehet, hanem köteles fizetni holtáig és a nyugdíjat soha nem élvezheti, s az általa befizetett összeg rá nézve elveszett. Mert ez esetben ki kellett volna mondani minden félreértés elkerülése végett azt is, hogy a konventi pótló utusítás mellett, a nyugdíj-évek csak a belépéstől számíttatnak, illetve azon évtől, a honnét a belépési és évi díjak fizettetnek. Jgy mindenki tisztában volna vele. Mert vannak olyan lelkészek, akik úgy gondolkodnak, hogy éveiket 1908-tól számítják, mert a törvény 10. §. b) pontja alapján — szabályszerűen vétetvén fel a nyugdíjintézetbe — 70 éves korukban nyugdíjba mehetnek. így nincs semmi értelme a főtiszt, és nm. kerület azon jóindulatú intézkedésének, hogy a 4°/0 kamatot a belépési díjtól visszamenőleg fizeti, mert felesleges bárkinek korábbi időről számítani nyugdíj-éveit, ha 70 éves korában így is, úgy is nyugdíjba mehet. Fent marad tehát- az a nagy kérdés: El van-e törölve a 10. §. b) pontjának azon része, mely a 70 évről szólt? Ha igen, miért nincs világosan kimondva a konventi pótló utasításban? Ha nem, úgy minden lelkész — ha 1908- tól számítja nyugdíj-éveit: mehet-e 70 éves kora betöltése után nyugdíjba? Ezekre vagyok bátor feleletet kérni.*) Lábod, 1907 nov. 12. Nagy Lajos esperes. *) Kérem az egyházi lapokat e cikk átvételére. N. L. Báró Bánffy Dezső megnyitó-beszéde. Az a beszéd, mellyel báró Bánffy Dezső főgondnok az erdélyi református egyházkerület közgyűlését e hó 9-én megnyitotta, feltüntést keltett az egész országban s hatása — úgy hiszem — igazolni fogja, hogy méltán fordúlt feléje a figyelem minden oldalról. Bár egyházi gyűlésen hangzott el, azért megvan és még inkább meglesz annak politikai jelentősége. Mert bár első sorban református egyházunk ügyeivel s égető kérdéseivel foglalkozott, de ki tagadhatná ez ügyeknek és kérdéseknek szoros kapcsolatát az ország közállapotával? Hogy egyházunk helyzete nem megnyugtató, hogy belülről és kívülről jövő veszedelmek fenyegetik s őrölgetik lassanként régi erejét és befolyását, ezt már régóta érezzük csaknem valamennyien. De oly bátran s oly átható fénnyel még senki sem világított rá a kívülről készülődő s folyton fenyegetőbbé váló veszedelemre, mint báró Bánffy Dezső. S ez mindenesetre igen nagy érdem. A bajok nyílt és minden kerülgetés nélkül való feltárása nagy bátorságot kívánt mindenkor, — mert hát elég régi közmondás már: Szólj igazat, betörik a fejed! — de még inkább kell hozzá bátorság napjainkban, ebben a hazugságoktól átivódott, szemfényvesztő világban. Ennek lehet tulajdonítani, hogy politikai téren is szereplő világi embereink nagyrésze eddigelé szinte túlságosan körültekintő volt s szinte félve kerülte az olyan, bár egyházias érdekű ügyek érintését, melyek bensőbb kapcsolatban vannak hazánk közállapotaival. E körültekintő férfiak, politici minorum gentium, egy része bizonyosan elcsodálkozott, sőt talán meg is botránkozott Bánffy beszédének olvastára, de a magyarhoni protestánsok legnagyobb része bizonyára teljes elismeréssel adózik az őszinte szóért, sőt a nem protestáns vallású hazafiak közűi is azok, akik elfogulatlanúl tekintik a dolgokat, kell, hogy gondolkozóba essenek. Mert bizonyára nagy jelentőségű és teljes megfontolásra méltó esemény az, amikor egy olyan kiváló államférfi és jó magyar ember nyíltan kimondja és tényekkel bizonyítja, hogy a magyar törvényhozó testületben, ellentétben a százados hagyománnyal, olyan jelenségek mutatkoznak, melyek veszélyeztetik a vallásszabadságot s e téren a teljes egyenlőjoguságot, hazánk fejlődésének és felvirágozásának e nélkülözhetlen föltételeit. »A magyar törvényhozás 1791 óta eddigelé a vallásszabadság kérdésében mindig szabadelvű volt. Ami csak a vallásügyet érdeklő törvény hozatott egészen a legújabb időkig, az mind az 1848. évi XX. t.-c.-ben kifejezett egyenlőségi elv fejlesztésére törekedett. Még a reverzálisokat törvényesítő 1894. évi XXXII. t.-c. is, amely a múlt század derekán uralkodott felfogással ellentétben liberálisnak ismerte el a szülők szabad elhatározását a gyermekek vallását illetőleg és amely reánk protestánsokra nézve kétségtelenül hátrányos, alapelvében nem sértette meg az 1848. évi törvényt, mert az egyenlőség és viszonosság alapján állott. — Az 1907. évi törvényhozás tért el először attól az iránytól, amelynek alapjai az 1848. évi XX. t.-c.-ben letéve vannak és amelyet eddigelé a magyar törvényhozás állandóan követett. Az 1907. évi XXVII. t.-c. 35. §-ának jutott a dicsőség ezen irányt megtörni és a visszafejlődés útját a magyar törvénytárban egyengetni.« E bár meglepetésszerűen, a javaslat tárgyalása közben indítványozott törvény-paragrafus ugyanis egészen különleges elbánást biztosít a
