Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-04-21 / 16. szám
283 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 284 kívánja a missziói lelkészek igazolását ha nem is hatósági személlyel, — de ezek távollétében, — legalább egy egyháztag aláírásával, -— Erőss Lajos és Nagy Károly, kik nem kívánják az igazolást. Ä konvent az előadó javaslatát fogadja el. (Folyt, köv.) Nekrolog. TÖKÖS PÁL. Folyó hó 9-én d. u. 3 órakor kisértük utolsó útjára — a temetőbe — Vörös Pál kartársunkat, a tihanyi ref. gyülekezetnek 10 esztendőn keresztül volt lelkipásztorát, 65 esztendős korában, Mint az evagyéliotnnak hirdetője, tőlünk, élőktől, megérdemel annyit, hogy róla halála után néhány rövid sorban megemlékezzünk. Életében úgyis vajmi csekély elismerésben részesült embertársai — közelebb gyülekezete részéről, mert az élet véghetetlenül mostoha volt irányában. Talán felesleges bővebben fejtegetnem, hisz mindenki tudja közülünk, hogy a lelkészi pálya amilyen szép és magasztos, épen oly göröngyös is egyúttal. Tüskékkel van övezve az ut, melyen a lelkipásztornak haladnia kell, s midőn ez utón telve szeut lelkesedéssel, ifjú törekvéssel és eszményiséggel elindúl : csakhamar szomorúan tapasztalja, hogy a tüskék nemcsak ruháját szaggatják meg; de a legtöbb esetben testét, s ami ennél fájdalmasabb, lelkét is megsebesítik. A valódi papnak azonban, minden akadályt meggyőzve, minden bántalmat elfeledve, kitartással, önmegtagadással, hittel, lelkesedéssel és főleg szeretettel kell pályáján haladnia, mert csak az esetben számíthat az Ur eme jóváhagyó Ítéletére: „Jól vagyon jámbor és hív szolgám, kevesen voltál hív, sokra bizlak ezután ; menj be a te Uradnak örömébe Ez, egyedül ez az isteni kijelentés kárpótolhat bennünket és a nyugodt, büszke öntudat, hogy kötelességünket hiven teljesítettük, kitartó lankadatlan munkálkodásunkért, mit egy életen keresztül folytatunk. Másra ne számítsunk. Mert embertársainktól hűséges sáfárkodásuukért gúnyt, félreértést, sértegetést, bántalmat kaphatunk elégszer és eleget, de elismerést, becsülést, szeretetet \ajmi ritka esetben. Fájdalom, az már az emberi természetben gyökeredzik, hogy az embeiiség jóltevőit, megváltóit megcsufolja, megkövezi, sőt keresztre is feszíti. Ilyen körülmények között azután igen sokan elveszítik türelmüket, munkakedvüket, kedélyüket, s ahelyett, hogy — hivségök tudatában — a szeretet fegyverével vernék vissza embertársaik méltatlan támadásait, ők magok is a szeretetlenség, viszálykodás, gyűlölet terére lépnek. Hiába hangzik feléjök Krisztus ajkairól, hogy : „az én terhem könnyű, az én igám gyönyörűséges“ — emberi gyarlóságuknál fogva roskadoznak e teher alatt egész életükön keresztül a az igában semmi gyönyört, semmi vigasztalót nem találnak. Ilyen lehetett szegény, elköltözött lelkésztársunk élete is. Folytonosan küzdött ő is embertársai — közelebbről hívei — félreismerése, rosszindulata, sértegetései, gúnyja> vádaskodásai ellen, s amikor a keserűség pohara már csordultig telt kezében — meglátogatván őt az Ur súlyos és gyötrő szív és kedélybetegséggel — levetette Ő is magáról a szeretet köntösét s felöltötte azt a másikat, melyet gyarló emberek szoktak magokra ölteni, de amelyről úgy vélte, hogy abban sikeresebben visszaverheti a méltatlan támadásokat. Súlyos kedély és szívbaja mindinkább zárkózottá, emberkerülővé, sőt embergyülölővé tették őt, mig végre megkönyörűlt rajta a Mindenható Ur Isten és f. hó 7-én szivhüdés által kioltotta a megfáradott, meggyötört életet. Ravatala körül ott volt kisded gyülekezetének, sőt talán az egész községnek csaknem minden tagja, a köny • nyes szemekkel, megindúlt lélekkel hallgatta velünk együtt azon vigasztaló, kenetteljes igéket, melyek egyházmegyénk ékesszavu esperesének ajkairól, mint a jótékony forrás üdítő cseppjei, aláfolytanak. Magvas beszédében méltatta előttünk, hogy milyen a hű szolga, aki egész életén át küzd, fárad, munkálkodik kitartó lelkesedéssel és megbocsát szeretettel, mert -tudja azt, hogy egyszer majd csak vége szakad a sok szenvedésnek s lent a sirbau többé nem fáj semmi, nem bánt senki. Az elhangzott beszéd után a pásztorát veszített nyáj szivében megengesztelődve, bánatos részvéttel kisérte a koporsót a nyitott sirhoz, hol Eötvös tíáudor b.-füredi s.-lelkész atyánkfia vett végbucsut magasztos, szép beszédben a megboldogulttól, mindnyájunkat megbiztatván a feltámadás és az örök élet felől, példázván édes Idvezítőnk feltámadását, aki feltámadása által győzedelmet szerzett az életnek a halál felett. Nyugodjál békével kiszenvedett pályatársunk hosszas küzdelmeid után ott a tihanyi temető csendes ölében, ahol már többé nem fáj semmi, uem bánt senki ! . . . Patay Árpád arácsi ref. lelkész. Vegyes közlemények. Az előfizetési pénzek és hirdetési díjak szives beküldését tisztelettel kérjük. — Személyi hir. Antal Gábor püspök urunk e hó 17-én Pápán volt az egyházkerületi közgyűlés s az azzal Összefüggő' ügyek tárgyában. — Gyászhir, Fájó részvéttel közöljük az alábbi gyászjelentést: „A litéri ev. ref. egyház mélyen megszomorodott szívvel jelenti fáradhatatlan buzgalmu lelkipásztorának : nagytiszteletü Nyikos Kálmán úrnak, a veszprémi ev. ref. egyházmegye volt esperesének, folyó évi április hó 16-án, életének 76 ik, litéri lelkészségének 43:ik évében történt gyászos elhunytát. A megboldogult hűlt tetemei f, hó 18-án d. u. 2 órakor fognak a litéri ref. temetőben örök nyugalomra tétetni. Az Ur lészen néked örökké való világosságod !
