Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-03-11 / 10. szám

1G9 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 170 vonatkozó nézeteltérésünk vagy Isten törvényes tisz­teletével, vagy üdvben vetett szilárd bizakodással van kapcsolatban. Bizonyára hévvel és odaadással buzdít­juk az embereket Isten tiszteletére és ennek módját meghatározva, sem a céltól el nem tévelyedünk, sem figyelmen kívül nem hagyjuk azt, ami célunkra segít. Hirdetjük Isten dicsőségét nagyszerűbben, mint azelőtt szokták hirdetni; komolyan neki láttunk, hogy mind­azon tökély, miben Isten dicsősége tündöklik: ismer­tebb legyen, oly ékesszólással magasztaljuk irántunk való jótéteményeit, aminővel csak tudjuk. Ebből az emberek felbuzdulnak fensége tiszteletére, az Ö nagy­ságához méltó tisztelet megadására, igaz lelki hálára, dicsérete közös vallására. Ebből lelkűkben támad Istenben vetett hit, ami aztán imádságot hoz létre. Ebből mindenki megtanulja az önmegtagadást, hogy t. i. akaratát Isten parancsainak követésére használva saját vágyait odahagyja. Egyszóval, valamint Isten azt akarja, hogy lélekben imádjuk, úgy mi teljes buzga­lommal rajta vagyunk, hogy az embereket minden lelki áldozatra bírjuk, amit nekünk ajánl. Elleneink sem tagadhatják el, hogy igaz buzgóság­­gal buzdítjuk az embereket arra, hogy ami jót csak várnak, egyedül Istentől várják, az ő hatalmában bízza­nak, az ő jóságában nyugodjanak meg, az ö igazságá­tól függjenek ; szivük egész érzésével hozzá vágyódja­nak, teljes reménnyel Ő henne pihenjenek meg, ke­ressék őt a szükségben, azaz minden pillanatban, minden nyert jót neki tulajdonítsanak s erről tegye­nek bizonyságot dicsérése közös hirdetésével. Hogy pedig a hozzá való nehéz eljutástól el ne ijedjenek, hirdetjük: minden jónak forrása van adva nekünk Krisztusban, kiből mindazt meríthetjük, amire szük­ségünk van. Tanuk rá könyveink, egyházi beszédeink, hogy mi minden léplen-nyomon, igaz buzgalommal ajánljuk a valódi bűnbánatot: hogy t. i. az emberek testük tisztátalan vágyainak és egészben véve maguknak mondjanak ellent s igy Isten szolgálatába szegődve ne maguknak, de neki éljenek. Nem hagyjuk figyelmen kívül a külső kötelességeket és a keresztyéni szeretetmunká­­kat, melyek az ilyszerü újítás nyomában járnak. Mint mondtam, Isten tisztelésének az a legkevésbbé csalé­­kony alakja, melyről tudjuk, hogy Ő helyesli s mintegy igéjével Ö irt elő, S a keresztyén egyháznak egyedül ezek a szentségei, melyek mellett 0 tesz bizonyságot. Ha hát gyülekezeteinkben az egy Istent igaz val­lásosságból s minden képmutatástól menten imádják, ha hát bölcseségét, hatalmát, jóságát és igazságát s többi tökélyeit hatalmasabban prédikálják, mint más­hol bármikor, ha hát Krisztus nevében igaz hittel kö­nyörögnek hozzá, ha mind lélek, mind nyelv jótéte­ményeit hirdeti, ha szüntelen arra hívják az embere­ket, hogy egyszerű s tiszta engedelemmel viseltessenek iránta, ha mást ott nem lehet hallani, csak ami neve megszentelésének növekvését célozza: mi az oka annak, hogy irántunk oly ellenszenvvel vannak eltelve, akik magukat keresztyéneknek vallják. Először azért, mert az annyira goromba bálványimádást, mely szerteszét mutatkozik a világban, oly hévvel támadtuk meg, amint kellett s ezt nem tudják eltűrni, akik jobb szeretik a sötétet, mint a világosságot. Mert nyilván szólottunk arról, hogy Istent képekben imádják, nevében kieszelt istentiszteleti cselekményeket hoznak forgalomba, hogy a szentek képeihez könyörögnek, holtak csontjait isteni­tiszteletben részesítik és egyébb hasonnemü bűneiket valódi színükben lefestettük. Ezért mindazok ránk tá­madnak, kik gyűlölik tanunkat; eretnekeknek tartanak bennünket, kik az egyház által már régtől helyeselt istenitiszteletet megrontani elég merészek vagyunk. Hogy az egyház nevét mi módon használják lépten­­nyomon paizs gyanánt, arról későbben lesz szó. Aztán minő elvetemedettség az, hogy, valahol Isten tisztele­tének bűnös megromlása mutatkozik, nemcsak védel­mére ennek, hanem mintegy eltitkolására szemérmet­lenül azt hozzák fel, hogy mindez Isten igaz tisztele­téhez hozzátartozik. Mindenki elismeri, hogy a bálványimádás Isten szemében kárhozatos bűn. De amint a képek tiszte­letét érintjük, azonnal szembe szállanak velünk elle­neink, hogy oltalmukba vehessék a bűnt, melyet velünk együtt szóval megítéltek. Sőt ami a legnevet­ségesebb, bár a görög szóban velünk egyetértenek, de amint az latinra van fordítva, ellenmondásuk is azon­nal megkezdődik. A képek tisztelését ugyanis erősen védik, ha a bálványimádást elitélik is. De e találékony nemzetség tagadja, hogy a képeit tiszteletben részel­tetné. Mintha bizony a régi bálványimádókkal össze­hasonlítva őket, valami különbséget lehetne felfedezni. Azok is azt az ürügyet hozták fel, hogy az égi iste­­teneket imádják, de oly emberi alakzatokban, melyek az égieket jelentik. S ezek mi más ürügyet hoznak fel ? S vájjon Isten engedi-e, hogy néki ily fajta ment­ségekkel eleget tegyenek ? Vájjon azért abban hagyták-e a próféták az egyiptomiak esztelenségének a dorgálá­sát, mivel az ő theologiájuk titokzatos homályából je­lentőségteljes dolgokat hoztak elő, hogy meg mene­küljenek. Gondolhatjuk-e hogy a zsidók az érckigyót imádták volna, ha mint Isten jelképét nem részeltették volna tiszteletben. Ambrozius azt mondja, hogy a po­­gányok fát imádtak, azt vélve, hogy az az Istennek képe. De Isten láthatatlan alakja nem abban van, ami látható, hanem bizonyára abban, ami nem látható. S mi történik ma ? Vájjon nem a képek előtt borulnak-e le, mintha azokban jelen volna előttük Isten. Ha nem csatolnák Isten hatalmát s kegyét szobrokhoz és ké­pekhez: vájjon imádkozás végett hozzájuk menekül­­nének-é ? S még a durvább képmutatást nem is érintettem, bár ezt sem lehet a tudatlanok hibájául felrónunk, ha egyszer a közvélemény is helyesli. Bálványképeiket egyszer virággal, koszorúval, máskor fátyollal, övvel ruhá­val, erszénnyel és mindenfajta haszontalansággal díszítik. Előttük meggyujtják a viaszgyertyákat, tömjént égetnek, vállaikon díszben hordják őket. Messze vidékről össze­jönnek egy szobához, bár otthon épen olyan van nekik. Aztán, ha a templomban több kép van is, vagy Máriáét, vagy másét tisztelik jobban, mintha égibb volna. Ha Christophorus vagy Barbara képéhez imádkoznak, az Ur könyörgését zengik nekik, angyali üdvözlettel. Men­nél formásabb, vagy mennél füstösebb valamely kép, azt gondolják, annál nagyobb a kiválósága. Mesés cso­dákból új meg új ajánlás keletkezik. Azt regélik, hogy egyik beszélt, a másik a templomban keletkező tüzet lábbal tapodta el, harmadik új hajlékába önként át­ment, a negyedik meg éppen az égből hullott alá. Mikor az egész világ hemzseg az ily balga beszédek­től s ez mindenki előtt nyilvánvaló, mégis minket vá­dolnak Isten tisztelete megsértésével, minket, akik az egy Isten tiszteletét igéje szerint visszaállítottuk, szor­galmasan végezzük s akik magunk tiszták vagyunk s gyülekezeteinket megtisztítottuk minden bálványimá­dástól, sőt minden kép mutatástól. Vádolnak pedig azért, mivel a képek tiszteletét, azaz ami magyarázat­­taink szerint idololatriát, ellenfeleink magyarázata szerint az idoloduliat megszüntettük. (Folyt, köv.)

Next

/
Thumbnails
Contents