Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-28 / 43. szám
745" DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 746 dühökben, mit alig lehet szavakkal kifejezni, mint báránybőrbe öltözött oroszlánok, körüljárják az árvákat, Özvegyeket, titeket is, keresve, kit elnyeljenek. Kapkodnak az örökségek után, minek mi magunk is tanúi voltunk. Ugyanis pater Kiss jezsuita boldog emlékű nagyanyánk halála után övéihez egy gazdagon megtöltött szekrényt küldött e felirattal : »Pater Kiss egyházi beszédei.« A beszédeket azonban — az ékes szólás megannyi remekeit, csodálatos módon, arany láncokká, drágakövekké s gyöngyökké átváltozva találta mostoha atyánk, ki a küldötteket útközben meglepve s a szekrényt felnyittatva, napvilágra hozta a lelkiismeretes gyóntató atya csalásait s megmenti a kincseket, mik épen elegendő segélyforrásul szolgáltak a háború folytatására. Amit pedig ők egyszer kezeik közé kerítettek, az, akár csak a pokol birtokába jutott volna, honnan nincs megváltás: soha többé a világiakhoz vissza nem kerül. Nehogy tehát a hívek kegyessége (nem akarjuk mondani babonasága) e szent atyák álszenteskedése által megcsalatva, újabb adományokkal gazdagítsa őket s még több földbirtokot juttasson a visszaváltás minden reménye nélkül e telhetetlen nadályok birtokába, kik terheitek növelésével s erőtök kiszívásával a hazát végveszélybe döntenék, szükségesnek látjuk felhívni benneteket, hogy az ország és a nép üdve legyen legelső előttetek. Nyilván mondja a fejedelem, hogy államot alkotnak az államban, a törvényeken fölülállóknak tartják magukat. Elitéli tételeiket, melyeknél fogva az eskü hazugsággá, az egyességek egyenetlenségekké változnának ; a hitélet romlásnak indulna, az emberek egymáshoz való viszonya szükségkép felbomlanék. Kígyóknak nevezi őket, kiket a honfiak hónuk alatt melengetnek. A nemzetiség szelleme kiirtásával a haza s a szülők iránti szeretetet elnyomni kötelességüknek tartják s a tökély egyik fokául tüntetik fel.. . Mindezeknél fogva következetlenség volna részetekről, hogy midőn ők jutottak szorult helyzetbe, s visszaemlékeznek a hazára s reátok, kiket előbb megvetéssel illetnek, ti megmentésükre törekedjetek azoknak, kik a szerencsében titeket lábbal tapostak; nem is említve azt, hogy gyalázatos dolog lenne polgárilag meghalt véretek jólétét elében tenni a haza üdvének, melyért mi magunk életünket és vérünket szenteljük. Ezen emberek száműzetése a hazára legkevésbbé sem káros, sőt ellenkezőleg csakis előnyös. És mi lett a vége e szerzetnek ? Az, hogy 70 év múlva megutáltatta magát egész Európá✓ ban; a r. kath. országok sürgetve követelték eltörlését a föld színéről. Aztán maga a pápa bűneik hosszú lajstromát összeállította és eltörölte a rendet. Az ő végük lett az ő cselekedeteik szerint. De hisz megvan a jezsuiták rendje ma is, mondjátok. Igen, megvan. Mert amit az egyik csalhatatlan pápa a világ átkának, az országok belső békéje gyilkosának tartott, ugyanazt 40 év múlva a másik csalhatatlan a római pápaság legerősebb oszlopának Ítélte, s újra felállította a rendet, 1814-ben. Megvannak tehát ma is és hívek maradtak magukhoz. Olyanok, amilyenek voltak. Lelkiismeretlen működésükkel megint sikerült nekik fölingerelni magok ellen a tiszta pápista országokat. Csak most tiltották ki őket Franciaországból. Úgy látszik, ugyanilyen sors vár rájuk Spanyolországban. A nevük ma sem tiszteletes; nincs a társadalomban senki, aki jó néven venné, ha azt mondják róla, hogy jezsuita ! Az ő végük lesz az ő cselekedeteik szerint. A sátán csak ideig-óráig játszhatja a világosság angyalának szerepét. A hamis apostolok és álnok munká-ok csak ideig-óráig vezethetik félre a népeket; de aztán ha felnyílik a népek szeme, ha megismerik az igazságot: akkor gyűlöletük és megvetésük elsöpri az álnokokat a cselekvés színteréről'. A jezsuiták gonosz szelleme hazaárulóknak bélyegezte és hontalanná tette II. Pákóczi Ferencet, a hithű r. kath. fejedelmet és társait. De az idő lerántotta a leplet a hamis apostok álnok munkájáról s ma már az egész művelt világ a hazafias és krisztusi erények mintájául ünnepli őket s országunk törvényhozása letörli róluk a honárulás bélyegét. És mi reformátusok szivünk osztatlan örömével vehetünk és veszünk is részt a hithű r. kath. vallásu fejedelem ünneplésében. * * * Talán keményebben szóltam ez órában, mint máskor szoktam. Meglehet. De így tartottam szükségesnek. Úgyis az az egyik bajunk, hogy tulfinomakká lettünk; hogy a bűnt nem merjük nevén nevezni. Pedig tanulhatnánk Pál apostoltól és a prófétáktól. Azok bátran és nyilván szóltak. Szóljunk mi is igy. Zárjuk elmélkedésünket e fohásszal: vajha e mi édes hazánkban ne lennének többé soha az Isten és a haza szent ügyének hamis apostolai, álnok munkásai; vajha a krisztusi szeretet töltene el minden [lelket és egyesítené e hon fiait, [hogy munkájuk után e haza földén az igazság és békesség egymást csókolva ölelgessék. Ámen. Október 21.
