Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-28 / 43. szám
739 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 740 a fenséges küzdelemnek, melynek dicsőségét nem tette kisebbé az, hogy befejezése tragikus lett, érdemét nem csökkentette, hogy a szabadság nyolc esztendeje után ismét német lett az úr rajtunk ... A tárogató elnémult, a kuruc-zászló lehanyatlott és aki megszólaltatta a tárogatót, kibontotta a hófehér zászlót, elbujdosott a messze idegenbe, hogy a Márványtenger partján önkéntes száműzetésben töltse napjait s haljon meg úgy, hogy a nemzet, melyért küzdött és szenvedett, meg se gyászolhassa, meg se sirathassa halálát. .. És ma, mikor kétszáz esztendei szám üzetés után, szülőhonába tér meg Rákóczi, ne szóljunk harcáról, mint három évnek előtte, hanem szóljunk csupán 0 róla magáról. Idézzük szemünk elé a szabadsághőst, kinek lelke tiszta, mocsoktalan volt. Ki nem magáért, a maga hasznáért vagy dicsőségéért küzdött, de küzdött az elnyomott, kizsákmányolt, rabszolgaságban tartott népnek jóvoltáért. Kinek a sors mérhetlen, felfoghatlan kincseket adott örökségül, ki dúsabb volt földekben, mint akárhány uralkodó, s ki minden kincsét, minden végtelen vagyonát a haza oltárára áldozta fel. Lássuk szemünk előtt a fejedelmet, ki bölcs volt és igazságos, ki híveit nem rangjuk, vallásuk vagy nyelvök szerint emelte fel vagy alázta meg, de kit egyenlő rajongó szeretettel vett körül paraszt, köznemes és főúr, katholikus és protestáns, magyar, rutén és tót. Varázsoljuk magunk elé az államférfiút, ki ép oly élesen látta át nemzete sérelmeit és bajait, amily bölcs belátással bonyolította a nemzetközi politika szálait. Ragyogó szemmel tekintsünk fel a hadvezérre, ki a Szent Lászlók lovagi erényével tündökölt, bátor volt és eszes s a háború borzalmai között is — emberies. Emberies volt és ember is volt. Ember, >vedd az embert bár akármi részben«. Ember, hasonlatos amaz Isten-emberhez, ki megadással, hittel volt képes a hosszú bolyongás, nehéz száműzetés Golgota-útját végig járni. Töviskoszorúval fején halt meg 0 is, ki maga volt a földre szállt jóság és szelídség. Meghalt és megdicsőült. Lelke a szellemek honából vissza-visszatér népéhez. Visszatér mindannyiszor, ha a szabadságért, a hazáért küzdenek. De elszáll mindannyiszor, ha a rabszolgaság mezét ölti fel a nemzet. Es ma, mikor Fejedelmünk egy hálás nemzet örömujjongása között megtér pihenni őseihez, ma, mikor a legnagyobb magyar hült tetemének megadják azt, amit a legkisebb magyar tetemétől sem lehet megtagadni, ma legyünk legjobban tudatában annak, hogy Rákóczi lelke örökre csak akkor marad velünk, ha Magyarország valóban független ország, népe valóban szabad nép leszen ! Dr. K. E. Thököly Imre és II. Rákóczi Ferencz. I. Vezérige:* II. Kor. XI: 13—15. „Hamis apostolok, álnok munkások, kik a Krisztus apostolivá változtatják magukat. Nem csoda pedig, mert a Sátán is elváltoztatja magát világosságnak angyalává. Nem csoda azért az is, ha igazságnak szolgáivá változtatják magukat az ő szolgái is, kiknek végük lészen az ő cselekedeteik szerint.“ Nagy, szinte világra szóló, kegyeletes ünnephez készül nemzetünk. Az országházat, a megyei és városi gyűlések termeit lelkes hangulat uralja. Szinte örömárban úszik az ország. Úgy érezzük, hogy nagy, lélekemelő cselekedettel teszünk .tanúbizonyságot arról a háladatosságról, amelylyel dicsőült hőseink iránt tartozunk. Úgy érezzük, hogy minden bajnak ama nagy orvosa, az idő, begyógyítja honfi szivünk egy mélyen rejlő sebét, amely miatt sokat sóhajtottak, s annak idején könyárt hullattak legjobbjaink. Úgy tetszik, mintha az általános örömben, a kegyeletnek illő megnyilatkozásában nemcsak egyforma mély érzéssel venne részt e honnak minden igaz, hű fia, de mintha versenyre kelnének egyesek és testületek, városok és vármegyék, egyszerű polgárok és főranguak, magasztalására ama nagy elveknek, dicső eszméknek, amelyekért kegyeletes elragadtatásunk hősei feláldozták nyugalmukat, sokan életüket, kockára tették jószágaikat és a fejüket. Óh bár így volna valósággal ! Bár mindenki minden fentartás nélkül, szive osztatlan érzéseivel tudna örülni! Bár ne lenne senki, aki csak azért vesz részt az örömben, mert szégyen volna közönyösnek, hidegnek lenni s gyalázatos volna elutasítóan viselkedni. Bár ne lenne senki, aki csak tüntetésből, csakhogy itt is vezethessen, itt is a nép élén állhasson, venne részt a nagy
