Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-10-14 / 41. szám

711

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

712

latban van-e valahol a kiközösítés, e leghathatósabb eszköz ? A kiközösítés neve alatt van ugyan valami zsarnoki villámlás a kezeik között, melyet — mint mondják, a makacsokra hajítanak. De mikor büntetik a makacsságot? Nemde csak akkor, ha azok, kiket pénzbeli ügyek miatt itélőszékük elé idéznek, vagy nem állanak az itélőszék elé, vagy hitelezőiknek nyomorúságuk miatt nem képesek eleget tenni? így azt, ami a bűnösök megjavítására a legalkalmasabb eszköz volt, csak a szegény ártatlanok kínzására használják. Továbbá nevetséges, hogy titkos bűnöket anathemával sújtanak, mint pl. abban az esetben, ha lopás történik s a tolvajt nem találják. E gyakorlat ellentétben áll Krisztus intézkedésével. Egyébként a kiközösítés épen akkor szünetel, mikor az egész világ szeme előtt megy végbe sok utálatos vétek. S még azok merik a rend hiányát szemünkre vetni, kik között minden így szét van dúlva ? Kétségtelen, hogy, ha mi vád alatt állunk, nekünk nem használ, ha vádoljuk is őket. De beszédem nem is azt célozta, hogy azon vétket, mellyel bennünket akarnak megbecsteleníteni, rájuk hárítva, magunkról lemossam, hanem azt, hogy megmutassam, milyen volt az a kiváló egyházi fegyelem, melynek tönkretevéseért minket vádolnak. Ha szabad összehasonlítást tenni, nem félünk, hogy minden kegyes legalább is rendesebbnek Ítéli a nálunk uralkodó zavart annál az egész rendnél, melylyel ők dicsekesznek. Nem hizelgek a mi hiányainknak, mikor ezt mondom. Tudom, hogy tőlünk még mily sokat lehetne kívánni! Bizonyára, ha Isten ma hívna bennünket a számadásra, nehéz volna a mentség; de ha csak embereknek kell megfelelni, ügyünk jobban áll, győzelmünk könnyebb, sem mint óhajtanok.

Hasonló szemérmetlenség az is, mikor azt kiáltozzák, hogy mi elraboljuk az egyház javait s azokat világi célokra használjuk. Ha azt állítanám, hogy e tekintetben mi nem vétettünk, hazudnám. S bizonyára ritkán történnek meg ily nagy változások anélkül, hogy magukkal ne hozzanak egy kis kellemetlenséget is. Tehát, ha valami hiba történt, nem mentem. Egyébként mily ábrázattal vetik ezt a bűnt szemünkre ellenfeleink. Azt mondják: szenségtörés, hogy ha az egyház jövedelmeit valaki idegen célokra fordítja. Igazuk van. Hozzá teszik, hogy ez nálunk esik így. Kijelentem, hogy mi a legkevésbbé sem kerüljük ki, hogy magunkról számot adjunk, csak ők is viszont legyenek készen ügyük megvédelmezésére. Mindjárt szólok magunkról is: de előbb lássuk, hogy mit művelnek ők. A püspökökről csak azt mondom, amit mindenki lát, hogy ők nemcsak vetélytársai a fejedelmeknek ruházkodásuk fényében, asztalaik lakomáiban, palotáik nagyszerűségében, szóval a fényűzés minden fajtájában, de állítom azt is, hogy még ezeknél sokkal szégyenletesebb kiadásokra is szétszórják és pazarolják az egyház jövedelmét. Nem szólok a vadászatról, nem szólok a kockajátékról, nem szólok a többi élvezetről, melyek a bevételnek nem kis részét emésztik föl. De már az mégis

sok, hogy az egyháztól veszik azt is, amit paráznaságra s kerítőknek fizetnek ki. Az már mégis képtelenség, hogy megjelenésükre s fényűzésükre nemcsak büszkék, hanem mindenütt, ahol alkalom nvilik rá a legszélsőbb túlzásba is viszik.

Volt idő, mikor a szegénységet dicsőséges dolognak tartották a papban. E véleményt fejezik ki az aquileiai zsinat határozatai is. Hajdan azt határozták, hogy a püspöknek a templomhoz közel legyen egy kis háza hitvány asztallal, kevés bútorral (Gönc. Carth. IV. cap. 14.). De hagyjuk e régi szigort! Mikor egyedül a bőség következtében sok romlás jött létre s növekedett, újra megerősítették azt a régi törvényt, hogy az egyházi jövedelemnek négy része legyen: első rész a püspöké a vendégszeretetért s a szegények félfogadásáért, második rész a klérusé, a harmadik a szegényeké, a negyedik a templomok javítására fordítandó ! Gergely bizonyítja, hogy e szokás még az ő korában is életben volt. Azonkívül amint most sincs törvény, úgy hajdan sem volt (mert e törvény mint mondám a többiek módjára az erkölcsi megromlásból jött létre) s amiben mindenki igazat ad Hieronymusnak, az abban áll, hogy a „püspök dicsősége, ha gondoskodik és szégyen a papra, ha saját meggazdagulására törekszik“ (Nepotianushoz). Talán szigorúbbnak látszik az a másik tanácsa, melyet ugyan e helyen olvashatunk, hogy t. i. a pap kis asztala mellé mindig szabad legyen letelepedniük a vándoroknak s a szegényeknek. De hasonló képen ezt is méltányosnak fogjuk találni.

(Folyt, köv.)

Református egyházi lapszemle.

„Erdélyi Prot. Lap“ 34 — 37. sz. Osváth Lajos: „Valami kis paedagógia“ cimii cikkében azon javaslatát indokolja, hogy a tanítói fizetések rendezésével kapcsolatosan történjék intézkedés arra nézve, hogy 24 éves életkor betöltése előtt önálló tanítóságot ne foglalhasson el senki és hogy a tanítóképző intézetek III—IV. éves növendékei a vallástanítás mellett külön órákon, az új zsinati törvények alapján, egyházalkotmányoktatásban is részesüljenek. Érdekes indokolásában felemlíti, hogy lelkésztársait sokszor hallatta panaszkodni, hogy legtöbb bajuk, gondjuk tanítójukkal van. Sok fiatal tanítónak nem tetszik a súlyos teher; fiatalságuk sokszor nélkülözi a higgadságot, egyházunk szervezetének nem ismerése a zaklatás látszatát kelti fel bennük és ilyenkor lesz a jelszó: „Üsd a papot!“ Itt a bajok gyökere. Tanítói pályára alkalmaznak — a mostani rendszer szerint — már koruknál fogva is belátás nélkül való gyermekifjakat, kiknek sem gondolkozásuk, sem higgadtságuk nem engedi meg, hogy nagy és egész embert igénylő munkájukat elláthassák. Ebből következik a bajok végtelen sorozata. Ha a lelkész kötelességéhez híven irányításának érvényt kíván szerezni egyházunk érdekében, akkor azt mondják, hogy ellen-