Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-08-05 / 31. szám
523 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 524 Általában az egy igazán kitűnő pedagógiai munka, melyet kartársaimnak nem tudok eléggé melegen ajánlani. Egyes részei, különösen az erkölcsi nevelésre vonatkozó része igazi tudomány, igazi bölcsészet, mely melegségével, s meggyőző erejével hat s hivatva van arra, hogy egész népiskolai nevelésünket átalakítsa, helyesebb s eszményibb irányba terelje. Szóval egy modern nevelés és tanítástan, melyet hazánk legkiválóbb pedagógusai szerkesztettek. Bennünket közvetlen az Utasítás III. fejezete vAz osztatlan népiskoláról“ érdekel. Erről a részről is csak azt mondhatom általánosságban, amit a többiről, de egypár megjegyzést bátor vagyok mégis kockáztatni. 1. Amit a III. szakasz Írója művének 15. pontjában mond, tudniillik annak első kikezdésében, azzal teljesen egyet értek ; de már a leszűrt következtetésében, mely az a—1-ig terjedő pontokban foglaltatik, nem mindenben qsztom nézetét. Azt az állítást, hogy a Tantervben felvett anyag a „magyar nyelvtant“ a történelem és alkotmánytant, a természettudományokat, a rajzolást és kézi munkát illetőleg elvégezhető, felolgozható teljes egészében, nem hihetem s nem is hiszem. Az osztatlan népiskola heti 32 órája, az osztott népiskola heti 145 órájával szemben oly nagy fizikai idő és erő eltérést mutat, hogy az az anyag, mely a heti 145 órához van szabva, a népiskola anyagának maximuma 32 óra alatt valójában feldolgozhatatlan. A rajzolás és kézimunka anyaga és rendszere némileg új dolog a Tantervben, de elismerem, eléggé nem méltányolható. Csakhogy ily irányban meg mindnyájunknak tájékozódásra van szükségünk. El kel] sajátítanunk a Tantervben felvett anyagot, a megfelelő módszert, hogy azt iskolai életünkben a tőle várt eredménnyel érvényesíthessük. Az Utasítás jeleztem részével szemben is bátor vagyok hangsúlyozni, hogy az új Tanterv anyaga, mely az osztott népiskola tananyagának maximuma, osztatlan népiskolában, a helyi viszonyok mérlegelésével feltétlenül leszállítandó, ha nem akarjuk az iskolát s a tanítót, de különösen a tanulót szinte az elviselhetlenségig túlterhelni. Igenis, végezzen az a népiskola kevesebbet, de jól és alaposan, hogy maradandó tulajdona legyen, mint sokat, de felületesen s adjon a társadalomnak felületes, féltudákos egyéneket, mert ezek veszedelmesek s ezekből kerülnek ki azok a kétes hirü emberek, akikről legszívesebben akkor szólunk, ha azt mondhatjuk: „nem ismerem ezeket!“ De már nagyon is igénybe vettem szives türelmüket annyival is inkább, mert kielégíteni nem tudtam. Éppen azért köszönöm és pedig hálás szívvel köszönöm, hogy meghallgattak s engedőimet kérek, hogy türelmüket igy próbára tettem. Végül azt az indítványt vagyok bátor előterjeszteni: keressük meg az egyházmegyei közgyűlést, hogy az hasson oda, hogy az állami új Tanterv és Utasítás minden tanítói hivatal számára mint kitűnő szakkönyv sürgősen beszereztessék. — Ajánlom indítványomat elfogadásra! »Egyformásítás«-e, vagy pedig célszerűség és jóizlés ? Sohasem szerettem a felesleges szószaporítást, kivált részemről kerülöm azt, de mivel az általam kívánatosnak tartott liturgiális öltözék ellen Szalay nagybecskereki lelkésztársam olyan érvekkel küzd, amelyek túllőnek a célon — az evangéliumi szabadságot (horrendum dictu!) látván veszélyeztetve a papok egyforma liturgiális öltözékétől: kötelességem ennélfogva elevenére tapintani a bajnak és megmondani őszintén, hogy hol fáj ! Ezelőtt 12 évvel pesti theologus koromban egy kiváló világi jelesünk temetésén voltam jelen. Nagy papi sereg vonúlt fel a díszes temetésre. Ott volt Szász Károly az ő ismeretes papi öltözékében, mellette volt káplánja szalon ruhában, körpalásttal, kemény kalappal, volt azután ott még reverendában, zsinati kabátban, atillában és az öltözékek különféle nemeiben levő lelkész, kemény és puha kalapok, kucsmák, osalmák és sapkák változatos tömegével. Hát most már akad-e Szalay kartársamon kívül olyan, akire ez a látvány azt a benyomást tette, hogy : varietás delectat ? Mert én nyomban az ellenkezőről győződtem meg. Egy kiváló neves emberünk ugyanis, dr. Gy. A., aki előttem állott, azt mondta a körülötte levő Uraknak: mégis borzasztó az, hogy a mi papjaink a külsőre mit sem adnak, nevetséges és boszantó ilyen lehetetlen öltözékekben az ország fővárosában megjelenni, igazán magam íb restellem, hogy egyházunkat ilyen megjelenéssel kompromittálják. Kemény szavak ugyan, de sok bennük az igazság ! Tehát itt ebben az esetben a változatosság nem gyönyörködtetett. Cikkíró egyik főérve az, hogy a törvény betűi ölnek. Igaz ! De a nevetségesség is öl. Már pedig az áhítatnak és ihletségnek nines nagyobb megölője a mosolygásnál. Hagyjuk a felhozott pápista példákat! Minden józan kálvinista ember esak befelé mosolyog magában, midőn 10 féle katholikus papot, 10 féle ruhában lát. Ne higyje azt kollégám, hogy ez a különféleség náluk egyéni ízlés és szabadság. Szegényeknek nagyon is „minuciákig“ megvan szabva az öltözködés módja, hogy a hierarchia lépcsőfokai a süvegekben, ingekben, övékben, lehetőleg kifejezésre jussanak. Az ón óhajom sokkal inkább célozza az evangéliumi szabadság kifejezését akkor, midőn püspököt, esperest, közpapot, káplánt, teljesen egyformán szeretnék a hívők elé állítani. Szegény . . szegény, kálvinista vallás, ha már a te szabad szellemed 2000 db. papi ruhával is „gúzsba lehet kötni“, belőled a „szabadságot kiölni“ és „békóba verni.“ No lám, a Luther-köpönyeg nem ártott az evangélikus vallás szabadságának! Téved kollégám! Mert ami vallásunk szelleme nem zárja ám ki a: célszerűséget és jóizlést. A református egyház szabadsága nem külsőségekben van, hanem: tagjainak az önálló gondolkozásában, szabad egyéni meggyőzédésében, az evangélium igazságainak lelkiismeret szerinti hirdetésében áll.
