Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-22 / 29. szám
491 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 492 az első érdemet — ahogy ők értelmezik az érdemszerzésre való alkalmat, mi pedig e segítségtől támogatva megszerezhetjük magunknak az örök életet saját cselekedeteink által. Azt vallják ugyan, hogy Krisztus vérével megmosott bennünket a bűnöktől, de úgy, hogy az ember megtisztulhat egyebünnen szerzett fürdőben is. Krisztus halálának megvan ugyan az áldozat címe, de csak annyira, hogy az emberek vétkeiket kiengesztelhetik mindennapi áldozataikkal is. Azt mondják ugyan, hogy Krisztus megbékített bennünket Istennel, a mi Atyánkkal, de a feltétel az, hogy az emberek saját elégtételükkel vásárolják meg azon büntetés elengedését, mely Isten igazságából kifolyólag megilletné őket. Mikor a gyűrűk jótéteményének kiegészítő segítségére is rá van szorulva az ember, akkor Krisztus számára nincs nagyobb tisztelet fentartva, mint Cypriánus, vagy Cyricius számára. Mert a mártírok s Krisztus jótéteményeit össze vegyítik, hogy az egyház számára kincstárat alkossanak. Nemde, a hány szavat itt hallunk, mind megannyi káromlás, mely megnyirbálja és megrontja Krisztus dicsőségét. Ö így majdnem megüresítve nevét megtartaná ugyan, de erővel nem rendelkeznék. Akkor hallgattunk volna hát, mikor Isten fiát, kire az Atya minden hatalmat, dicsőséget, uralkodást rá ruházott, kiben egyedül örvendezhetünk csak parancsa szerint, szolgái között oly helyre látók állítva, hogy csak épen egy kissé emelkedett ki a többi felett ? Vájjon hallgatagon s nyugodtan tűrhettünk volna-e, mikor láttuk, hogy jótéteményeit a feledésnek adják, érdemét az emberek hálátlanságába temetik, vérének becsét hitvánnyá teszik, halálának gyümölcsét majdnem eltörlik, végül személyét emberi, hazug s istentelen balhiedelmek oly vonásokkal ruházták fel, hogy már szinte üres képhez lön hasonló ? Óh! vétkes türelem! Hát Isten megkisebbített, hogy ne mondjam ledöntött tisztelete csak annyira érintett volna bennünket, hogy szemet hunyva tovább mentünk volna ! Óh, mi rósz helyre kerültek volna Krisztus jótéteményei, a rájuk való emlékezést ki engedtük volna oltani istentelen káromlásoknak. Ismét visszatérek a keresztyén tudomány második részéhez. Ki tagadja, hogy vannak a világon szerteszét őrült emberek, kik azt gondolják, hogy az örök életet cselekedeteik érdemével megszerezhetik. Megvallom, hogy cselekedeteikhez hozzáfűzik Isten kegyelmét is, de bizonyos, hogy a kegyelemben való részesüléseket csak a rá való méltóságuk feltétele alatt hiszik, akkor bizalmukat s dicsekvésüket cselekedeteikbe helyezhetik. Minden iskolában azt tanították, azt fogadták el, minden szív mélyén az a balhiedelem gyökerezett meg, hogy Isten mindenkit úgy szeret, amint megérdemli. E hit szárnyain ördögi bizakodással nemde azért emelkednek magasba a lelkek, hogy még nehezebb zuhanással alá hulljanak a kétségbeesés örvényébe ? Hogy van az, hogy Istennél érdemet szerezni semmis képtelenségekkel akarnak inkább, mint legalább hűséges engedelmességgel ? Az érdemszerző cselekedetek között ezeket tartják legtöbbre: sok imácska elsusogását, oltárok emelését, körülötte szobrok, képek elhelyezését, templomlátogatást, templomból templomba való futást, sok mise hallgatását, azok vásárlását, a testnek a keresztyén böjttel homlokegyenest ellenkező tartózkodásokkal való megkinzását, az emberi hagyományok hűséges, buzgó teljesítését. Az elégtételekben nemde még nagyobb az esztelenség. Hisz pogányok módjára keresik az Isten kiengesztelésére szolgáló békítő szereket. Pedig hát e hosszú kísérletezés és fáradság után mi volt a hasznuk? Mivel mindent kétkedő s reszkető lelkiismerettel végeztek, mindig szivükbe surrant az a borzasztó kétely, vagy helyesebben kin, melyről előbb szóltam: mindig kétkedniük kellett, hogy vájjon Isten előtt nem gyülöletes-e személyük, vagy cselekményeik ? Ily módon elveszítve a bizakodást, Pál ap. szavai szerint a természetes következmény az volt, hogy elveszett az örökségre vonatkozó Ígéret is. Ily körülmény között hova lön az emberek üdvössége ? Mi pedig ha hallgattunk volna akkor, mikor oly szükséges volt a szó, nem csak Istennel szemben lettünk volna hűtlenek és hálátlanok, de embertelenek is az emberekkel szemben. Hisz láttuk fejük felett csüngeni amaz örök halált, ha helyes ösvényükre vissza nem térnek. (Folyt, köv.) Népiskoláink s az új állami Tanterv és Utasítás.* Az 1868 : XXXVIII. t.-c. 56. §-a alapján Berzeviczy Albert volt vallás- és közoktatásügyi miniszter, miniszterségének utolsó napjaiban 2202/1905. sz. körrendeletével, az elemi népiskolák számára, hattyúdalként új Tantervet adott ki s azt terjedelmes Utssítással is ellátta. Ez az új Tanterv a kisérő rendelet értelmében az állami és községi iskolákban a jövő tanév elején életbe is lép. Ezzel a Tanlervvel kritikailag egybázkerületi tanügyi bizottságunk is foglalkozott s egyidejűleg napirendre tűzte a mi egyházkerületi tantervűnk revíziójának kérdését is. A gyakorlatban működő tanítók érvényben levő tantervűnknek fogyatékosságaival régen tisztában vannak. Lépten-nyomon érzik a fel-feltornyosuló nehézségek súlyát lelkiismeretes munkájok közben és sürgetik azt az új tantervet, melynek keretében jobban megoldhatnák feladatukat, biztosabban megközelíthetnék a célt. Nem is foglalkozom a mostani tantervűnk kritikájával, ha csak valami körülmény közbe nem jön; szokás szerint s jó részben az állami Tanterv után igazodik. Nem is árt az ügynek, ha annak jó oldalához, helyes eszméihez simul, hiszen így tett a kath püspöki kar új tanterve is, melyet a folyó tanévben már életbe is léptettek, tehát megelőztek bennünket. Azonban bármily kitűnő munka volna is az állam új Tanterve, nekünk nem szabad egy pillanatra se feledni, * Tárgyaltatott a barsi ev. ref. tanító-gyűlésen 1906. évi junius 20-án.
