Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-15 / 28. szám
473 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 474 után való vágy, melynek minden hivő keblét emésztenie kell. Mikor hát Isten dicsőségét annyiféleképen megfertőztették, vagy inkább sértették, nemde hűtlen sáfárok lettünk volna, ha szemet hányunk, hallgatunk? A kutya is azonnal ugat, ha urával valaki erőszakoskodni akar. Mi néznők-e hallgatagon, mikor Isten nevét annyi szentségtöréssel támadják meg ? Ez esetben hogyan lehetett volna elmondani, hogy „azoknak gyalázatjok, kik téged gyaláznak, én ream estek" (Zsolt. LXIX. 10.) ? Azon gúnyt, hogy Istent legfelebb külső cselekményekkel, emberek esztelen találmányaival tisztelték, vájjon kinek volt szabad figyelmen kívül hagynia ? Tudjuk, hogy Isten mennyire gyűlöli a képmutatást. S Isten azon tisztelésében, mely a világon szerteszéjjel divatban volt, e képmutatás uralkodott. Tudjuk, hogy a próféták mily keserű szavakkal támadnak minden emberi vakmerőségből eredő, ember kieszelte istentiszteleti tényre. Azt gondolták, hogy Isten tiszteletének legfőbb szabálya: a jó szándék, más szóval a tetszés szerinti tárgyra irányzott merészség. Mert az egész istenitisztelettel szemben alig volt valami jelentősége annak, hogy egy vagy más részről Istenigéje is tanúságot tett. Nincs ok, hogy ez állásponton akár a magunk, akár a mások véleménye folytán megmaradjunk. De hallanunk kell Isten szavát, mely megmagyarázzanekünk, hogy mit tart Isten tisztelete olyszerü megrontása felől, mikor az emberek az ő igéje határain túl, saját hazugságaiknak területén kóborolnak. Két okot hoz fel, amiért a zsidó népet vaksággal, a kegyes és szent egyházi uralom áldásaitól való megfosztással bünteti: a képmutatás és az i-dslod'QTjaxsía (önkényes, emberileg kieszelt tiszteleti forma szerint való imádás). Mert így szól: „Mivelhogy e nép én hozzám közelget szájával és az ő ajakaikkal tiszteltek engemet, emberek parancsolatjából tanulták azt: annak okáért ime én csudadolgokat cselekszem e néppel, csudadolgokat, mondom, és az ő bölcseinek bölcseségek elvesz és az ő értelmeseinek értelmek elrejti magát“ (Ézs. XXIX. 13., 14.). Hasonló, vagy talán még nagyobb istentelenség uralkodott akkor az egyházakban, mikor Isten bennünket felrázott. Avagy, mikor Isten villámot szórt az égből, nekünk nyugodnunk kellett-e ? Valószínűleg jelentéktelen tévedésnek fogják tartani, hogy Isten nyílt tiltakozása ellenére az ünnepélyes imádkozásokat idegen nyelven szokták végezni a templomokban. De mikor nyilvánvaló, hogy így magát Istent vették kevésbe, be kell vallaniok, hogy mégis csak elég alapos okunk volt a számonkérésre. Hát az, hogy közénekekben istenkáromlások hangzottak, melyeket egy kegyes ember sem hallhat borzadály nélkül! Ismerjük Mária jelzőit: szerintük ő az ég kapuja, remény, élet és üdv. Rajongásuk és esztelenségük oly fokra emelkedett, hogy Máriának még Krisztus felett is uralkodást biztosítottak. Mert még sok templomukban hangzik ama borzasztó és istentelen ének: „Kérd atyádat, parancsold szülöttednek!“ Semmivel sem szerényebb énekekben magasztalnak más szenteket is és pedig az övéiket, már tudniillik azokat, akiket ők saját véleményük alapján felvettek a szentek névsorába. P. o. a legtöbb énekben, mit Glaudiusnak zengenek, „vakok világának, tévelygőjének, holtak életének és feltámadásának“ nevezik őt. A köznapi használatban levő imaformák ily káromlásokkal vannak megrakva. Az Ur borzasztó büntetést igér azoknak, kik az ő nevét a Baalok nevével keverik, akár esküben, akár imádságban. Mily bosszuállás várakozik hát szegény fejünkre, kik nemcsak a szenteket, e kis isteneket kevertük össze vele, hanem nagyon megbántva őt, még Krisztust is megfosztottuk az őt megillető, Istentől nyert kiváló címektől s ezeket földi teremtményekre ruháztuk. Tehát csendben kellett volna maradnunk, hogy hűtlen hallgatásunkkal magunkra is nehéz ítéletet vonjunk ? Nem szólok semmit affelől, hogy Istent senki nem kérte s nem is tudta volna senki kérni igaz hittel, az az komolyan. Mert Krisztus valóságos eltemetése után szükségszerű következmény volt, hogy mindenki kétkedett Isten atyai gondviselésében s abban, hogy neki segítségére siet, vagy hogy általában üdvözülése Isten gondjának tárgyát képezi. Hogyan ? Hát az is jelentéktelen s megbocsátható tévely volt, hogy Krisztus örök papságát, mintha az szabad zsákmányolás tárgyát képezné, tetszés szerinti szentre vitték át. Megemlékeztünk róla, hogy Krisztus halálával szerezte meg magának azt a tisztességet, hogy örökké védőnk és békéltetőnk legyen, ki személyünket s kérelmeinket ajánlja Istennek, ki kegyelmet eszközöl ki nála számunkra, ki bennünk reménységet támaszt, hogy elnyerjük, amit kérünk. Valamint egyedül halt meg értünk, halálával egyedül váltott meg minket, úgy e tisztességben senkit sem fogad el társ gyanánt. Mely szentségtörés utálatosabb hát annál, mint amely szüntelen ott van ellenfeleink ajakán ? Hogy t. i. Krisztus a megváltás egyedüli közvetítője s az összes szentek a közbelépés közvetítői. Ily módon nem hagyjuk-é el dcstelenűl Krisztust, mintha az a pap hivatalát halálában egyszer végrehajtva, azt örökre visszaadta volna a szenteknek ? Vagy akkor is hallgatunk kell, mikor Krisztustól a főméltóságot, mely neki oly nagy árba került, tőle a leggaládabb eljárással elragadják s a szentek között mint valami harci zsákmányt szétosztják ? De ha így szólunk, nem tagadják, hogy Krisztus még most is közben jár érettünk; de könnyen megtudhatjuk azt is, hogy a szentekkel együtt: azaz mint e csapatnak bármely tagja. Ugyan kiváló tisztességet szerzett magának Krisztus vérével, ha társa lehet Hugónak vagy Lubinnak, vagy bármelyik más alantas szentecskének, kiket a római főpap tetszése szerint teremtett. Mert nem az itt a kérdés, hogy azok is imádkoznak-e hozzá, (olyan dolog ez, melyről elég, ha semmit nem tudunk is) mert a szentirás említést sem tesz felőle, hanem az a kérdés, hogy akkor, mikor az ember Krisztust mellőzi, 28*
