Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-01-14 / 2. szám

29

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

30

phoenixwillei lelkész tartott magas szárnyalásu beszédet. Majd ő utána a tót hivek kielégítésére Kuthy Zoltán tartott egy rövid tót beszédet. Ezután Kuthy Elemér pa8saioi lelkész egy esketést végzett s végül ugyanő és Bereczky László az úrvacsorát osztották ki. Délután 3 órakor a hálaadó istenitiszteletet e sorok irója végezte. Az ünnepély anyagilag is szép eredménnyel járt, amennyiben 500 dolláron felül jövödelmezett az egyháznak.

A templom tégla alapzaton fából épült s mintegy 600 ember fér el benne. Hazai módra karzattal is el van látva. Csűrök Bertalan magyar építő-mester munkája. A templom mellett parókhia részére még egy szép üres telek is van.

A sok küzdés és megpróbáltatás után a presbiteriánusok zsoldosa, Pető segéd-missionárius minden erőlködése dacára is — ma már szépen halad előre az egyház, szépen izmosodik Isten segítségével. De hogy a hosszú hánykódás között is megtudtak állani s ma végre révparthoz érhettek, azért egyedül csak Kozma József lelkészt illeti meg a méltó elismerés, ki óriási erőmegfeszítéssel harcolta meg a nagy harcot ellenei zsoldos hadával s aki — lehet mondani — az amerikai magyar lelkész minden útba eshető nehézségein, küzdelmein keresztül ment.

(Folyt, köv.)

Komjáthy Ernő.

gönyvismeiítEtés.

Magyar evangélikus egyháztörténeti emlékek a tótjirónai és blatniczai Prónay nemzetség acsai levéltárából és könyvtárából. Kiadja báró Prónay Dezső. Sajtó alá rendezte Stromp László. Hudapest, 1905. 4. sz. lev. 687 l. A.ra 8 korona.

Ez a finom merített papirosra ízléses betűkkel nyomtatott könyv első sorban úgy tűnik fel előttem, mintegy monumentum. Bárcsak papiros, és mégis monumentum. Emlékjele és pedig ércnél maradandóbb emlékjele egy igazi magyar nagyúrnak, akinek lelke nem érdemrendekért s más efféle hiábavalóságokért (vanitatum vanitas) hévül, hanem nagy ideálokért, amelyek méltó tárgyai egy nem közönséges ember lelkesedésének. Prónay Dezső bárót már rég ideje úgy ismerjük, mint nem köznapi embert. Tehetsége, születése és vagyona megnyitotta volna előtte a legmagasabb állásokat, amelyekre most a köznapi emberek áhítoznak ; de ő nem kért ezekből. Egy egész férfi teljes odaadásával küzdött egész életén át egy olyan háromságért, amelynek most vajmi kevés imádója akad. Küzdött a hazáért, egyházáért s az emberszeretet igazi érdekeiért. Ez a hatalmas kötet is, amelyet most ismertetni szándékozom, az ő hármas nagy szerelmének a megnyilatkozása. Első sorban tehát őt illeti az elismerés, mert az ő engedélyével s az ő költségén jelent meg ez a becses munka, mely a gazdag családi levéltár egyházi vonatkozású adatainak egy részét ime most közkinccsé teszi. Bátran elmondhatjuk, hogy az ő áldozatkészsége folytán protestáns egyháztörténeti irodalmunk egy értékes forrásmunkával gyarapodott.

A kötet gazdag tartalma a következő.

Mindjárt az első közlemény, mely 147 lapot foglal el, nagybecsű forrás nemcsak hazai evangélikus egyházunk történetére nézve, hanem a magyar művelődéstörténet szempontjából is. Cime ez: „Wittenbergben lelkésszé avatott magyarok jegyzéke (1541—1610).“ Tartalmazza mindazon magyarok nevét s hosszabb vagy rövidebb életrajzát az ordinálás idejéig, akik a jelzett idő alatt Wittembergben lelkésszé avattattak. E nagybecsű kivonatot Lányi Mátyás wittembergi egyetemi hallgató készítette az igen nagy terjedelmű eredeti ordinacionális jegyzőkönyvekből 1772-től 1774-ig. O azonban az akkori politikai állapotokhoz képest csak a szükebb értelemben vett Magyarországra volt tekintettel s épen ezért az erdélyi származásuakat mellőzi. Az ezekre vonatkozó adatokat azután Stromp László toldotta be a megfelelő időrendben 1572-ig. Úgy azonban, hogy az ő általa betoldott adatok a Lányi-féle szövegtől eltérő betűkkel vaunak szedve. S ez igen helyes. E közlemény művelődéstörténeti nagy értékét megérthetjük abból, hogy ezen időköz alatt (1541 —1610) 350 magyarországi egyén avattatott fel lelkésszé s ezen ifjú magyar lelkészek nagy része elég részletes életrajzi adatokkal számol be, hogy előző tanulmányait, mely iskolákban micsoda tanítók és rektorok vezetése alatt végezte.

„ Tököly-emlékek“ c. alatt három oklevelet közöl, melyek első sorban magyar történeti szempontból érdekesek. Az első azon föltételeket foglalja magában, melyek alatt Beszterczebánya 1678 okt. 10-én Thököly Imre előtt meghódolt. A második Thökölynek a felsőmagyarországi öt városhoz (Kassa, Eperjes, Lőcse, Bártfa, Kisszeben) intézett levele, melyben ezeket szuperintendens választásra hívja fel. Ez a levél eredetileg magyar nyelven Íratott, de latinra fordított alakban maradt meg. A harmadik pedig Thökölynek 1684-ben kelt kiáltványa, melyben a lázadás vádja ellen védekezik, midőn Lipót király Bécsnek a törökostrom alól való szerencsés szabadulása után egy kommissziót küldött oly célból, hogy ez a megtérőkkel tárgyaljon, a hajthatatlanokkal szemben pedig ,a legkíméletlenebbül járjon el.

Lelkészavatások a tiszakerületi megyei szuperintendensek idejéből (1704 — 1738). II. Rákóczi Ferenc szabadságharcától egészen a kerületeknek III. Károly 1734. évi resolutiója értelmében való végleges megállapításáig a Tiszakerületnek két szuperintendense volt. Egyik a szab. kir. városoké, másik a megyéké. E jegyzék annak a 117 ’elkésznek a nevét tartalmazza rövid életrajzi adataikkal együtt, akiket e megyei szuperintendensek avattak fel.

A következő közlemény „Az evangélikusok sérelmei és felségfolyamodványa az 1708. évi országgyűlés alkalmából.“ E cim alatt olvasható egy sérelmi panasz