Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-05-20 / 20. szám
341 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 342 * Meglátod gyermekidet Te asztalod körűi Renddel, mint olajvesszőt: Kikben szived örül.“ * Amilyen megdöbbentő e praedestinatió (az örökléstana) akkor, amidőn az emberiség elkorcsosodására, elromlására vonatkozik, éppen olyan felemelő az, ami az előrehaladásnak, a becsületesedésnek útját mutatja. Az a törekvés, amellyel az apa testi s lelki erejének megóvása, fejlesztése érdekében fárad, a kisértések között a becsületesség, az emberséges életmód mellett megmarad, életének küzdelmei, reményei nem szállnak vele sirjába. Ezek utódaiban bizonyosan feltámadnak. Ivadékainak hátrahagyott örökségével hozzájárul az emberi nem jobbulásához, becsületesedéséhez. Közreműködik abban, hogy övéinek, a mi bitünk szerint, már eleve földi boldogság és örök üdvösség jusson osztályrészül. Ebből kifolyólag nemcsak a magunk, de gyermekeink és utódaink boldogsága is azt kívánja, azt követeli tőlünk, hogy testünk és lelkünk épségére nagy gondot fordítsunk, minden körülmények között a becsületesség és a józan ész utján maradjunk, lelkünket kimíveljük s sziveinkből a gonosz gondolásokat eltávolítsuk. Ezzel azonban még nem állapodhatunk meg. A testi és lelki tulajdonságok a gyermekekben vagy nagyobb, vagy kisebb mértékben lépnek fel mint a szülőkben. Néha egy tulajdonság, egy betegség, egy vagy több nemzedéket is átugrik," mint pl. a skrofula. Ha mind a két szülő ugyanolyan sajátsággal bír, vagy ugyanabban a betegségben szenved, akkor igen nagy a valószínűsége annak, hogy az illető sajátság fokozottabb mértékben lép fel a gyermekekben ; a baj sokkal hamarabb és erősebben mutatkozik, mint akár az egyik, akár a másik szülőnél. Ha a szülők egyike teljesen egészséges, a másik beteg, akkor a baj enyhülhet annyira, hogy a gyermekeknek csak hajlandóságuk lesz arra a bizonyos betegségre. Ennek a kifejlődését okos bánásmóddal meglehet akadályozni, csak azt nem szabad felednünk, hogy minden korban felléphet úgy leszünk vele, mint a házi tolvajjal : akkor lopódzik be hozzánk, amikor nem is sejtjük. A vérrokouok közötti házasságnál nagy a valószínűsége annak, hogy egy és ugyanarra a bajra mind a férjnek, mind a feleségnek nagy hajlandósága van. Ami bennük még csak hajlandóság volt, az a gyermekekben valóságos bajjá változott át. Az ide vonatkozó vizsgálódások és tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a vérrokonok közötti házasságokban igen sok esetben magtalanság, nagyothallás, süket-némaság, bizonyos betegségekre való nagy hajlandóság, végeredményében őrültség és a család teljes kihalása fejlődik ki a gyermekekben. Ezért tiltják az egyházi és világi törvények a közeli rokonok közötti házasságot. Nem akarok e téren nagy nevű családok szomorú példáira rámutatni. Megelégszem azzal, hogy olyan falu lakosait tekintünk meg, ahol századokon keresztül szégyen számba megy, ha a legény máshonnan hoz feleséget, vagy a leány máshová megy férjhez. Ezzel elérik azt, hogy jó formán az egész falu rokonság lesz, a nemzedék elcsenevészik, katona alig kerül ki belőle s egykor virágzó családok teljesen kihalnak. A későbbi nemzedék csodálkozva olvassa a fejfák maradványain vagy a siremlékeken, mennyi olyan ember élt itt valamikor, amilyent most már nem ismerhetünk. Jó módban is lehettek, hiszen síremléket is állítottak nekik. Hova lehetett ennek a birtoka ? Megmondom én. Idegenekre, jövevényekre szállt, olyanokra, akik értették a módját annak, hogyan kell az erkölcs törvényei szerint élni ... Más kérdés aztán az, érdemes volt-e egész életen keresztül azéit kínlódni, fáradni, kuporgatni, hogy ez egyszer idegen készre kerüljön s még vezeték nevük is kitöröltessék a falu lakosai közül? Vajha tanulhatnánk mi is az ilyen gyászos falvak példájából. Betegségre való hajlandóság, veleszületett, öröklött baj . . . a jövő nemzedék testi és lelki boldogsága, mind szép dolgok, de olyanok, amiről: mondjuk meg igazán, igen ritkán akad szó a — házasságok kötésénél. Itt az egyiknél határoz a szív, a másiknál az ész. Egy hold fÖldecske, egy darab szőlőcske, kisebb nagyobb házacska vagy bankócska elhallgattatja a szívnek is, az észnek is a szavát és mi mégis nagyon csudálkozunk azon, ha körültekintve azt látjuk : mennyi boldogtalan házasság van ezen a világon. Ennek a boldogtalanságnak az igazi okát régen megénekelték már. Kr. e. 500 esztendővel élt Görögországban egy költő, az irta ezt a verset: „Állatot ki tenyészt — jó fajta lovat, kost Választ; mert ki-ki csak jó fajta sarjat óhajt. A nemes a gaznak gazleányát elveszi nőül És nem bánja ha gaz; csak neki pénze legyen. Elmegy a leány férjhez, ha kezét megkéri gazember, Persze ki gazdag ; a pénz több neki, mint az erény. Most csak a pénzt becsülik; pénzért a gaznak a vője A nemes; és pénzért nemes ipja a gaz." Nem fűzök ehhez a vershez magyarázatot. Akinek füle van a hallásra, hallja s inig nem késő cselekedjék Isten törvényei szerint. Hiszen a Cili. zsoltárban is ez áll : „Az Ur kegyelme örökké megáll Azokon, kik őt félik igazsággal És firól-fira terjed irgalma Azokon, kik megtartják ő kötésit, Akik gyakran megemlítik törvényit És azok szerint járnak mindenkor.“ Pethes János. Református egyházi lapszemle. „Debreceni Prot. Lapu 15—16. sz. IQ. Komlóssy Arthur orsz. levéltári fogalmazó : „Krisztusi vallás“ c. két cikkében azon óhajának ad kifejezést, hogy mivel hazánkban a katholikusok vallásukat „keresztényinek, a protestánsok pedig „keresztyén “-nek mondják és írják, mely rendkívül emlékeztet a bizantínusok homotfzion — homo/wzion vitájára és az az egy betű ellentétet támaszt a magyar protestánsok és katholikusok között éppen abban, amiben közösek : vajha közös névül felvennék a sokkal erőteljesebb, tartalmasabb és magya
