Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-05-20 / 20. szám

337

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

338

pedig, akik saját véleményük alapján a kenyeret idegen cselekményekre használják, mig egyrészt elvesztik az ígéretet is, addig másrészt legfelebb saját álmodozásuknak vannak birtokában. Uj életre keltettük a tanítást s a sakramentum megmagyarázását, mig az előtt a pap nemcsak hogy idegen nyelvet használt, hanem, midőn azon szavakhoz ért, melyek véleménye szerint a kenyeret és a kelyhet megszentelték, még a hangját is leeresztette. Itt a mi gáncsolóink egyebet nem vethetnek szemünkre, ha csak azt nem, hogy Krisztus rendelését egyszerűen teljesítettük. Mert nem hallgatag, ördögűző szókkal parancsolta meg a kenyérnek, hogy testévé legyen, de tiszta szóval hirdette az apostoloknak, hogy testüket adja nekik.

Egyúttal hát, amint a keresztség kiszolgáltatásánál, úgy az úrvacsoránál is megmagyarázzuk hűséggel s a tőlünk telhető legnagyobb szorgalommal annak célját, hatását, hasznosságát s a kiszolgáltatás módját. Először mindenkit intünk, hogy hitet hozzon a szent asztalhoz s ezzel bensőleg vegye, ami ott szemei előtt jelképezve van, t. i. a lelki táplálékot, mely egyedül táplálja a lelkeket az örök életre. Bizonyságot teszünk, hogy az Ur ezen jegyekben semmit sem igér, semmit sem mutat, amit valósággal ki ne szolgáltatna. Tehát tanítjuk, hogy a szent vacsorában Krisztus testét és vérét nyújtja nekünk, az az vesszük mi tőle el. Nem tanítjuk a kenyér és bor jelképi voltát anélkül, hogy azonnal súlyt ne helyeznénk a hozzájuk fűzött s általuk jelképezett igazságra is. Nem hallgatjuk el, hogy milyen nagy és dicső gyümölcs tér ebből hozzánk, hogy az üdv és az élet mily kiváló záloga jut ez által lelkiismeretünk birtokába. Akikben valami kis őszinteség van, megvallják, hogy az Úrvacsorának sokkal kiválóbb magyarázatát hallották nálunk, annak méltóságáról sokkal teljesebb ajánló dicséretet, mint bárhol egyebütt szokás.

Az egyház kormányzatára vonatkozólag mástól nem különbözünk semmi oly dologban, mire magunk előtt a legjobb ok meg ne volna. A lelki pásztori hivatalt újjá alakítottuk, hogy megegyezzék egyrészt az apostoli rendtartással, másrészt a régi egyházi szokással : hogy t. i. akik az egyház élén állanak, tanítsanak. S a hivatalban csak azokat óhajtottuk megtartani, akik buzgók kötelességük teljesítésében. Egyrészt mindeneket figyelmeztettünk arra, hogy a lelkipásztorok megválasztásában nagyobb gonddal és lelkiismeretességgel járjanak el, másrészt magunk is igyekeztünk igy cselekedni. Tudja mindenki, hogy a püspökök alantasaik és helyetteseik révén milyen vizsgálatokat szoktak tartani. Ezen eljárás gyümölcseiből szabad következtetést vonunk értékére is. Szükségtelen felemlítenem, hogy mily hitvány és semmi embereket emeltek szerteszét papi tisztségre. Ha nálunk is találkoznak nem nagy tudásu lelkipásztorok, legalább senkit nem alkalmazunk, ha középszerű képességgel nem bír a tanításra. Hogy mindannyian nem magasabb képzettségűek, azt

nem annyira nekünk, mint e szerencsétlen időknek kell felróni hibáúl. Azzal azonban jogosan dicsekedhetünk most s ezután mindig, hogy ami egyházaink lelkészeit gondosan választottuk meg egyéb egyházak lelkészeivel szemben. Ha azonban lelkészeink megvizsgálásában s választásában csak valamivel vagyunk is előbbre, abban bizonyára nagyon kiválunk, hogy nálunk lelkipásztori helyet egy olyan férfiú sem tölt be, aki egyúttal az azzal járó tisztséget is ne végezné. Nem láthat nálunk senki egy gyülekezetei sem Isten igéjének rendes prédikálása nélkül.

(Folyt, köv.)

Kálvini praedestinatió és a tudomány.*

Alig van az evang. reformált vallás tauai között egy is, amelyet gyakrabban támadtak, sőt mondhatnám gúnytárgyává tettek vala, mint Kálvin Jánosnak az eleve elrendelésről való tanítása. Azt tanítja itt Kálvin, hogy a jó Isten már előre meghatározta kinek-kinek a maga sorsát és pedig nemcsak erre, hanem a más világra is. A leggyakrabban azt hozzák ez ellen fel, hiszen akkor teljesen mindegy az ember üdvösségére és földi boldogságára, ha becsületben tölti is el életét, avagy a Mammon oltárán áldoz teljes életében. Felhozhatnám ugyan erre azt, hogy mi azt hisszük és valljuk, hogy az isteni gondviselés eszközök által munkálkodik és azokat a céltól nem szokta elválasztani; de ne várjon tőlem senki sem egyházi, sem felekezeti vitatkozást, nem ez az én célom. Csupán azt tűztem ki magam elé e jelen alkalomra, hogy kimutassam : mennyire kezdi megerősíteni a tudomány a fentebb említett Kálvini tant s a tudomány álláspontjából rámutassak azokra kötelességekre, amelyeket a jövő nemzedék érdekében tennünk kell.

Egyszerű s mindennapi dologgal kezdem. A gazdák így tavasz felén szemügyre veszik, hogy az udvaron, a kertben, a szőlőben, egy-egy üres hely van. Számítgatnak, terveznek s előre meghatározzák, hogy ide ilyen, vagy olyan fajta gyümölcsfát ültetnek és bizton számítnak arra, hogy az a fa olyan gyümölcsöt terem, amilyent Ők maguk akartak. Tehát kényök s kedvöktől függ, hogy a meglevő fajok közül válasszanak.

A gazdaasszony megválasztja a kerti termények magvait, kicseréli vagy drágábban megveszi a szomszéd asszonytól a tojásokat, mert olyan csirkét, kacsát vagy libát, akar, mint amilyen a szomszéd asszonynak van.

Tovább is folytathatnám ezt a felsorolást, áttérhetnék a ló- és szarvasmarha tenyésztésre, kimutathatnám, hogy köztudomás szerint a növények és az állatok a legtöbb esetben olyanok lesznek, amilyenek szülőik voltak.

* Felolvastatott a lévai »Bethlen Katalin kér. nőegylet* márc. 4-én tartott estélyén. Abban a levélben, amellyel kérésemre megküldte hozzám e felolvasást, azt irja az érdemes felolvasó: „A B. K. egylet tagjai nagyobbrészt egyszerű emberek, felolvasó üléseit is ezek látogatják s nekem ezeknek a tudománya és észjárásához kellett alkalmazkodnom csevegésemben. Tudományos bizonyítékokkal, protoplazmái elméletekkel, degeneratiói jelekkel itt elő nem hozakodhattám.