Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-05-13 / 19. szám

323

DUNÁNTÜLI PROTESTÁNS LAP.

324

gyülekezetünk, egyházmegyénk, hitfelekezetünk s ezzel édes hazánk felvirágzását. Ajánlom, kérem magamat, szives és nagyrabecsült jóindulatukba.

Az egyház reformálásának szükségességéről.

Irta Kálvin János. Ford. Ceglédi Sándor.

(Folytatás.)

A tan után következnek a sakramentumok, amelyeken mi semmi oly javítást nem végeztünk, mit meg nem védelmezhetnénk Isten erős bizonyságtevő tekintélyével. Azt hiszik, hogy hét sakramentum van, de mi ezek közül ötöt elhagytunk és bebizonyítottuk, hogy ezek az emberi agy kieszelte szertartások a házasság kivételével, amiről ugyan elismerjük, hogy Isten rendelte, de nem sakramentum gyanánt. Mert nem semmiről foly a vita akkor, amikor az emberi értelem által létrehozott cselekményeket, ha egyéb tekintetben nem roszak és haszontalanok is, elkülönítjük azon szent jelképektől, melyet Krisztus saját ajakával ajánlott nekünk s azt akarta, hogy lelki javak tanúbizonyságai legyenek, oly javaké, melyekről, amint nincsenek emberek hatalmában, ember a legkevésbbé tanúskodhatik. Bizonyára nem közönséges dolog, ha sziveinkre Isten titkos jóakaratának pecsétét nyomjuk, sziveink előtt Krisztust ajánljuk s látható alakot adunk mindazon áldásnak, minek Ő benne örülünk. Ha Krisztus sakramentomainak ily jelentőségük van, akkor különbséget nem tenni köztük s az emberiség által kieszelt cselekmények között annyi, mint az eget a földdel vegyíteni. E téren két hiba volt elterjedve. Nem tartva különbséget emberi és isteni között felettébb kevésre becsülték Isten szent igéjét, miben pedig a sakramentum egész ereje gyökerezik. Másrészt meg Krisztust helytelenül tartották oly cselekmények szerzőjének, melyek eredőket emberektől vették.

A keresztségről hasonlag sok, részben haszontalan, részben a babonaság miatt káros függeléket levágtunk. Tudjuk, hogy Krisztustól a tanítványok minő keresztelési alakot vettek át, tudjuk, hogy minőt alkalmaztak korukban s minőt hagytak utódaikra. Az az egyszerűség, melyet Krisztus tekintélye, az apostoli szokás hitelesített, a későbbi századokat nem elégítette ki. Nem vitatkozom a jelenben a felől sem, hogy mily jogszerű okok vezéreltek némelyeket a kenet, só, nyál és viaszgyertyák használatára. Azt mondom, ami senki előtt sem titok: e hozzáadások által a babonaság, vagy az esztelenség oly magas fokra hágott, hogy előtte az ily járulékok sokkal többet érnek, mint maga a keresztség benső igazsága. Iparkodtunk azt a fonák hitet is megszüntetni, mely a külső cselekményre szögeződve Krisztusra nézett a legkevesebbet. Mert úgy az iskolákban, mint az egyházi szónoklatokban a jelek hatását annyira kiemelték, hogy az embereket Krisztushoz nem is vezették, hanem arra tanították, hogy látható elemekben higyjenek. Továbbá új életre keltettük egyházainkban azt a régi szokást, hogy a sakramentumokat tanítással szolgáltatták ki. Megmagyarázzuk a sakramentumok kiszolgáltatásakor szorgalmasan és legjobb meggyőződésünk szerint hasznukat, mely belőlük ránk hárul, másrészt törvényszerű kiszolgáltatásuk módját, hogy e tekintetben ne legyen ellenségeinknek mit a szemükre vetniök. A sakramentomok természetétől semmi oly messze nem áll, mintha valaki üres látványosság gyanánt, titokzatuknak megmagyarázása nélkül, osztja ki őket a népnek. Tudjuk, hogy Augustinustól tanúivá mit is mond Gratiánus : „Ha hiányzik az ige, a viz csak elem.“ Hogy itt mely igéről van szó, a folytatásban kiderül, mikor Gratiánus azt mondja: „Ez a hit igéje, melyet prédikálunk.“ Ellenfeleink előtt hát új gyanánt nem tűnhetik fel, ha mi a jelnek a sakramentom mély értelmének megmagyarázása nélkül való kiosztását helytelenítjük. Mert szentségtörő szakítás az, mely a Krisztus által létrehozott rendet megbontja. Ezenkívül egy másik hiba is uralkodik a sakramentumok közönséges, másutt való kiszolgáltatásában, t. i. az, hogy a meg nem értést a valláshoz tartozó dolognak tartják, amint a varázsló ráolvasásoknál szokott történni.

Azt már előbb mondtam, hogy az Ur szent vacsorája a keresztyén egyház második sakramentuma nemcsak megvan rontva, hanem majdnem teljesen tönkre van téve. Annál is inkább fáradnunk kellett hát annak helyreállításával. Először is le kellett fejtenünk az emberek leikéről azt az istentelen hazugságot, hogy az úrvacsora áldozat, ami természetesen sok képtelenség szülő oka volt. Mert azonkívül, hogy a felajánlás cselekménye Krisztus világos intézményével szemben volt felállítva, még azon káros vélekedés is el volt terjedve, hogy e cselekmény kiengesztelés a bűnökért, így a papi méltóságot, mely egyedül csak Krisztust illette meg, halandó emberekre, halála érdemét halandó emberek cselekményére vitték át. Mi hát az áldozás hazug képzetét kiirtva, visszaállítottuk a Közlést, ami a legnagyobb mértékben feledésbe ment már. Mert egy évben csak egyszer járultak eddig az emberek az Ur asztalához s azt gondolták, hogy egy év lefolyása elég, ha látják, hogy mit művel a pap az úrvacsorájának űrügye alatt, de úgy, hogy abban az Ur vacsorájának még csak nyoma sincsen. Mert mik Isten szavai ? Vegyétek s osszátok szét magatok között. A misében pedig a jegyek vétele helyett megvan a felajánlás színlelése ; nincs benne sem kiosztás, sem hivogatás: mert a pap, mint a többi test egyik levágott része, csak magának készíti a szent vacsorát, maga vesz belőle. Mily roppant különbség e két dolog között. Azonkívül a kehely haszálatát visszaaduk a népnek. Az Ur ezt nemcsak megengedte, hanem ajánlotta s bizonyosan nem más, hanem a sátán ragadta ki a nép kezéből. A ceremóniák közül sokat megszüntettünk: részben azért, mert már mérték felett elszaporodtak, részben azért, mert felettébb éreztették a judaizmus leheletét; másokat meg azért, mert tanulatlan emberek tanulmányai voltak, a sakramentumok oly magas méltóságához egyáltalán nem illettek. (Folyt, köv.)