Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-22 / 16. szám
271 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 272 Szóljatok hozzá, kedves lelkésztársaim, helyesen cselekszem-e, vagy nem ? . . . Hiszen ha egyházunkban mindenki azt művelheti, amit akar, ha hitét megtorlás nélkül csere-berélheti nálunk akárki is, ha gyermekének vallását vásárra viheti és el is adhatja a hűtlen, ha a hitehagyottak, ha a gyermekkufárok éppen olyan eló'nyben, éppen olyan megtiszteltetésben részesülhetnek circa ara, mint hitszilárd hitsorsosaink, nem magunk adunk-e szabadalmat arra, hogy hogy vallásunkkal úgy bánjék bárki is, mint hitvány vá* sári portékával ? !. . . Lássuk eljárásom erkölcsi indokát is. Legelterjedtebb, legnépszerűbb szertartásunknak ismerem nagynevű néhai Révész Bálint püspök, egyházi egyházi szertartását. Nagy vidéket megjártam, sok helyen megfordultam, de csak kevés helyet találtam olyat, hol nem az ő szellemében szolgáltatták volna ki lelkésztársaim a szent keresztséget. Ennek a szertartásnak, minden keresztelési formulája végén, következő' kérdés intéztetik a keresztanyákhoz : „Igéritek-e, hogy ezen kisdednek az ev. ref. keresztyén vallásban való neveltetéséről mindaddig gondoskodni fogtok, míg maga felnevekedvén, hitéről a szent gyülekezett előtt számot adhat ? . . .“ És a keresztelési aktus tulajdonképpen akkor veszi kezdetét, mikor fenti kérdésre a keresztanyák ezt az egyhangú választ adják : „ígérjük igenis !“ Ezek után kérdem, hogyan Ígérheti az a reformátusból lett konvertita, ki ősi hitét legtöbb esetben nem meggyőződésből, hanem alacsony érdekből cserélte fel más hittel, hogy a ref. kisded hitvallásunkban való neveltetéséről gondoskodni fog ? . . . Hogyan Ígérheti az is, ki maga legtöbb esetben szintén számításból, megmaradt ugyan reformátusnak, de a házasságából születendő gyermekeit előre elkötelezte, eladta más felekezetnek ? . . . gondoskodhatik-e az egy más, egy idegen gyermeknek ref. vallásban való neveltetéséről, ki saját édes gyermekének ref. vallásban való neveléséről nem tudott és nem is akart gondoskodni ? ? . . . A templom, a templomban az oltár szent hely, ott nem szabad semmi megbotráukoztatónak történnie, ott nem szabad senkit szó- pláne esküszegésre (Máté V. 33—38.) kényszeríteni ! Ezért nem keresztelem meg én az olyan ref. nő kezén a ref. kisdedet, ki saját gyermekének a saját vallásában való neveléséről eleve lemondott. Fördős, a keresztanyákhoz intézendő kérdést mellőzendőnek véleményezi Ágendájában. Bármily nagy tisztelője vagyok Fördős nagy szellemének, ezt a privát véleményét nem irom, nem Írhatom alá. Nem, mert ő maga is valami mással óhajtja azt helyettesíteni és igy nolle" velle elismeri jogosultságát; nem, mert ennek a kérdésnek szálai a hazai reformáció bölcsőjéhez nyúlnak vissza, tehát századok szentesítését birja, nem irom alá, mert bármely időben sem volt nagyobb szükség erre a kérdésre, mint ma, midőn az erőszakos lélekhalászatot a törvény veszi védelmébe. Egyébiránt oculi plures plura vident. Szóljatok hozzá kedves lelkésztársaim : helyesen cselekszem-e vagy nem ? ! Ha a személyeskedés kizárásával meggyőztök eljárásom helytelenségéről, megadom magamat, de ha nem sikerül meggyőznötök, mint eddig, úgy ezután is képz vagyok véremet adni azokért, kiknek vérét tenyeremből kéri számon egykor az én Uram és megváltó Jézusom. Jávort Nándor ev. ref. lelkész. Az egyház reformálásának szükségességéről. Irta Kálvin János. Ford. Ceglédi Sándor. (Folytatás.) A tan másik főrészében, mely arról szól, hogy az emberek hol találhatják meg üdvösségüket s mily utón juthatnak el hozzá, sok kérdés foglaltatik. Mert amint azt tanítjuk, hogy az embernek magán kívül, azaz egyedül Krisztusban kell igazságot és életet keresnie, mivel magával senki mást nem találhat, csak vétket és halált, mindjárt harcba szállanak velünk az akarat szabadsága és tehetségei felett. Mert ha az ember Istennél valami érdemre tehet szert, akkor az üdvösséghez nem egészen Krisztus kegyelméből jut, hanem annak elnyerésében magának is része van. Másrészt, ha azt tanítjuk, hogy az üdvösséget kizárólag csak Krisztus kegyelme által lehet megnyerni akkor az ember számára nem marad semmi oly erény, melylyel önmagának mintegy segítségére lehetne az üdvösség elnyerésében. Ellenfeleink azonban azt tartják, hogy az illető számára nem is kívánnak szerepet benne. Ez azért van, mivel nem értik meg, hogy első szülőink vétke mily mély sebet ütött természetünkön. Vallják ugyan velünk együtt az eredendő bűnt; de később e tannak erejét elveszik, azt tanítva, hogy az ember lelki erői csak meggyengültek, de teljesen meg nem romlottak. Ennélfogva azt állítják, hogy az ember, kit eredendő vétek fertőztetett meg, nem képes a jó cselekvésére tehetségeinek erőtlensége folytán, azonban mivel Isten kegyelme segíti, valami támogatást önmagában is lelhet. Mi azonban, ámbár nem kételkedünk abban, hogy az ember saját, szabad akaratából cselekszik, mikor a Szentlélek vezérli, mégis azt mondjuk, hogy az az első bűn az ember egész természetét megfertőztette, úgy, hogy a jó cselekvésére magától egyenesen képtelen. Mi tanbeli ellenfeleinktől tehát csak annyiban különbözünk, hogy míg azok az embert eléggé meg nem alázzák, sem az újjászületés jótéteményét méltóképen ki nem emelik, addig a mi tanunk az embert lesújtja, úgy, hogy a lelki megigazulásra vonatkozó dolgokban megsemmisülve tanulja meg, hogy azt nem részben, hanem egészében kell kérni Istentől. Talán kevésbbé méltányos bírák előtt túlzóknak tűnhetnénk fel. De nincs tanunkban semmi képtelenség, semmi oly dolog, mely a szentirástól vagy a régi egyház felfogásától elütne. Sőt képesek vagyunk arra is, bogy minden nehézség nélkül kimutassuk tanunknak az augustinus-féle nyilatkozatokkal való megegyezését. Tehát sokan azok közül, akik a mi ügyünk iránt egyébként ellenszenvvel viseltetnek, ha valamivel józanabb
