Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1905-02-12 / 7. szám

Ill

DUNÁNTÚLI PROTSTANS LAP.

112

Haj, de szépen, szinte szivünk és lelkünk teljes érzései szerint megfelelt arra is a Baksay püspök életrajzirója, mikor azt mondja: más fajta ember, doktor, jegyző, bíró, prókátor stb. nem sokat törődnek vele, nem is keresik, hogy szeretik-e őket, vagy nem : de a papnak félfizetés az, ha szeretik.

S im, ez a félfizetés az, amit irigyel és a vandalizmus eszközeivel szeretne elvenni tőlünk a reakció !

Mikor legerősebben dűlt a szélvihar, mikor a felkorbácsolt pártszenvedély izzóvá tette az amúgy is izzó kedélyeket, — oda dobta a klerikális kortes az üszköt a nép közé, hogy : „papi párt11 lettünk, hogy pénzt, kincset várunk s hogy hitünk, meggyőződésünk és elveink ellenében cselekszünk. (Ez fájt legjobban ; de ezt nem csak „klerikális kortestől,“ de hozzánk közel álló; intelligens emberektől is hallanunk kellett! A szerk.)

Mi ugyan nem szónokultunk egyetlen pártgyülésen és pártvacsorán sem, miként péld. a sok közül (tisztelettel és személyi sértés nélkül legyen mondva) Haypál Benő a budai pap, dr. Baltazár Dezső a szocialisták protektora s Barla János barátunk is megcselekedték volt; mondom, nem szónoklottunk sem itten, sem ottan, de igenis megrendültünk lelkűnkben akkor, midőn azt kellett tapasztalni — fájdalommal, hogy a politikai viharok közt nem a haza az, ami veszélyben van, amit védelmeznünk és féltenünk kell; hanem a protestáns öntudat hiánya az, mely esetleg oly rést bont majd az egyház bástyáin, miket az építők és az őrtállók Esdrás és Nehemiás buzgóságával sem fognak évtizedeken át kijavíthatni ! . . .

Gondolkodtunk felette; de sehogy sem tudtuk megmagyarázni magunknak, hogy péld. a protestáns püspöki karnak a karácsonyi hírlapok által közzé tett egyházpolitikai nyilatkozata, miért nem volt köztünk csillapító hatással a viharra ? Gondolkoztunk és nem tudtunk felelni arra sem, hogy — mikor azzal volt teles teli a levegő, hogy a protestáns egyházak terhein is könnyíteni akar a társadalom, — hát miért nem akar hinni a mi protestáns népünk azoknak, kik a könynyítés munkájában magok is benne vannak ? s péld. miért hiszi el azt. a képzelbetetlent, hogy a protestáns papság „papi párttá“ lett? — mikor éppen a papság az, aki az egyház anyagi bajaiban is reményt hoz s a sötétségben is világít.

Nem tudtunk felelni. . . .

De ám a vihar lecsendesülése után megismertük, hogy nem a nép könnyenhivése az ok a megtántorodásra, hanem — amit oly nehéz tudomásul venni, — az öntudat hiánya. Annak a tudatnak hiánya, mely a hazát külön választja az egyháztól, amely az egyházat összeforrva nem tudja a hazával, az egyház intézményeivel s az egyházi törvényben gyökeredzett jogával. Az a baj, hogy — mintha csak szántszándékkal engedné a protestáns nép magát megtévesztetni, — nem ismeri el azt, hogy egyházunk jogának kivívása kivívása a magyar faj érdekeinek is.

Mióta népünk az alkotmányos élet gyürüdző hullámaitól megilletve van, mióta az ő egyedüli kedves

könyvétől a biblia olvasásától elfordul, mióta a gombamód felszaporodott népkörök, olvasókörök s a népkaszinók vették át a vezetést: a vallásosirányu s más egyéb jó könyvek és az ismeretterjesztő irodalmi művek helyett csakis a politikai lapokat bújja, — az egyháziasság kárára s a protestáns öntudatnak megmérhetetlen bajára.

Mi, — Isten ments, hogy bölcsebbeknek intést adjunk, (hiszen arra még viszonválaszt is kaphatnánk) mi egyszerűen csak konstatálunk s diaguosist adtunk.

Mégis a szent cél ellen vétenénk, ha felfogásunk irányát — mint mondani szokás, — itt a nagy közönség előtt le nem szegeznénk.

Kinek hivatása a nép hit- és erkölcsi életét vezérelni, kiknek kötelessége a közönség közműveltségi érdekeire is hatással lenni : arra kell bölcs tapintattal, előrelátással törekednünk, hogy a nép higgadtabban csináljon politikát s e célból mérsékelt legyen abban is, hogy jól válassza meg politikai olvasmányait. És, mert ami országunk — a Mester tanaiként — mégis csak nem a világból való: bölcs mérséklettel és bölcs körültekintéssel önnönmagunknak is vigyáznunk kell, hogy oda ne sodortassunk, ahol szelet vetnek és vihart aratnak !

Bakakonyi Kristóf.

Fölirat a zsinathoz.

Főtiszteletű és Nagyméltóságú Zsinat!

Hitfelekezetünk egyeteme, s azok között barsi egyházmegyénk lelkész értekezlete, a legéberebb figyelemmel, fokozódó érdeklődéssel kiséri országos egyházi törvényhozásunk munkálkodását, tárgyalásait.

Érezzük, — tudjuk mindannyian, hogy évtizedek mulasztásait kipótolni, fájó sebeket gyógyítani, — nélkülözhetetlenné vált, újabb intézményeket létesíteni, egyszóval egyházi közéletünk, viszonyaink képét sok tekintetben újjá alakítani van hivatva ez úttal törvényhozásunk. A mily édes remény és tántoríthatlan bizalom tölt el azonban mindannyiónk?it, hogy mindeme kiválóan fontos kérdésekben egyházi atyáink, vezető világi kitűnőségeink bölcsessége megfogja találni a leghelyesebb megoldás módozatait, ép oly aggodalom — mondhatnék félelem — tölt el, midőn mostani országos zsinatunk legfontosabb kérdésének, az egyházi adózás rendezésének tárgyában, a törvényjavaslat 282. §. és az eddigi tárgyalásokból következtethető káros és célra nem vezető irányú — állásfoglalásra gondolunk.

Károsnak és célra nem vezetőnek kell mondanunk, Főtiszteletfí és Nagyméltóságu Zsinat, egyházi törvényhozásunk álláspontját és tárgyalási irányát, mert az egyházi adózás kirívó rendszertelenségeinek, elviselhetetlen túlságainak rendezése arra lett volna — s lenne tulajdonképpen hivatva, hogy könnyítsen hitfelekezetünk tagjainak roskadozó vállain, a magas állam segélyének igénybevételével enyhítse a terheket, lehető egységet teremtsen a sokféleségben.

Fájdalom azonban, de sajnálattal kell kijelentenünk,