Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-01-29 / 5. szám
87 DUNÁNTÚLI PROTSTANS LAP. 88 suk, mely a közönséges emberi természeten s érzelmi alapon nyugszik, teljesen hajótörést szenved egy oly tárgyilagos, szigorú jellemű s tisztán a közérdekre tekintő államférfiu előtt, mint a mi főnökünk. Ezért aztán a legtöbb esetben teljesületlen érdekek miatt reám hárult a neheztelés. A szolgálati ügyek intézése körül másrészről nem csekély bajt s nehézséget okozott az a körülmény, hogy az osztályban alkalmazott törzstiszt egy szót sem tudott magyarul s hogy a két alárendelt gyenge hivatalnok hibáiért és mulasztásaiért az államtitkár előtt én tartoztam felelősséggel. Midőn Kerkapolyt pénzügyminiszterré kinevezték, engem saját kérésemre az elnöki osztály vezetésétől rövid utón felmentettek s a katonai közigazgatási s honvédelhelyezési ügyeket előadó V. osztályban alkalmaztak, mint titkárt. A bureau chef egy tapasztalt, ügyes és szigorú hivatalnok volt, kinek osztályából már több új ember máshova menekült. A némelyek által jósolt öszszeütközés és egyenetlenség azonban reám nézve éppen ellenkezőleg abban nyilatkozott, hogy az osztályvezető Békey István tanácsos megosztotta velem az ügyek vezetését s a magyar nyelven szerkesztett előterjesztések felülvizsgálását reám bizta ; az általam tett előterjesztéseket pedig érintetlenül helybenhagyva terjesztette fel a minisztérium vezetőjéhez. Ez által előmenetelem tekintetében jóakarólag nyílt tért hagyott fenn számomra. Osztálytanácsossá való kineveztetésem bekövetkezett 1872 május 3-ikán Lónyai Menyhért minisztersége alatt, midőn annak helyettese a lovagias jellemű Hollán Ernő államtitkár volt. Ezen előterjesztésre némi önérzettel tekintek vissza. Mert azon elöljáróimnak ajánlatára következett be, kikhez sem rokonság, sem barátság, sem a múltnak legkisebb emléke sem kötött s kiktől a nyert állást nem kértem. Ha Kerkapoly államtitkársága alatt nyerek előléptetést, a közvélemény a minisztérium kebelében úgy tekintette volna előléptetésemet, mint pusztán személyes kegy kifolyását. Szintén igen megnyugtató jelenség volt reám nézve, midőn az 1871. évben történt mellőztetésem alkalmával a minisztériumi tisztviselők többsége részvéttel fordult felém. Én azonban megnyugodtam benne, mert az alkotmányos miniszter és államtitkár a felség és parlament előtt csak a törvény végrehajtásáért s kormányzati intézkedéseikért lévén felelősek, tisztviselőik kinevezésében vagy kineveztetésében nem korlátolhatók. Innen van, hogy az államhivatalnokoknak ezen kormányzási rendszer mellett nincsen szoros értelemben vett „conoretualis statusa“, mert valamint a szolgálati idősebbség s elsőbbség nem nyújt kizárólagos igényt az előléptetésre, épen úgy a miniszteri ellenjegyzés mellett bekövetkezett hivatali kinevezés senkit sem biztosít a közigazgatási hivatalnokok közül, hogy a politikai viszonyokhoz képest, vagy a miniszter saját elhatározásából s annak előterjesztése folytán valamely hivatalnok önhibája nélkül is szolgálatából egyszerűen el ne boesátathassék. Mig ellenkezőleg absolut kormányzási rendszer mellett kinevezett államhivatalnok ily elbánás ellenében a fejedelmi hatalom által, melynek teljességéből kineveztetése származott, a politikai bonyodalmak közt is biztosítva van. Szemben a miniszterrel azért nehéz az osztályvezetőnek állása a központi kormánynál, mert a fontosabb kérdéseknél divatozó hármas felülvizsgálat mellett is megtörténhetik, hogy valamely intézkedés vagy hézagos, vagy bizonyos számításba nem is vehető viszonyok következtében olyan eredményre vezet, mely a felelős miniszternek nem tetszik. Minden ily esetben a végleges felelőség az osztályvezetőre hárul, ámbár előterjesztett javaslatát mind a felülvizsgálók, mind a miniszter magukévá tették. Ezen helyzet, bár annak sajnos következéseitől eddig megmenekültem, nem engedi a hivatali teendőknek a megkivántató nyugalommal való elintézését. Az alárendelt hivatalnokok munkáját s elintézési terveit tekintve az osztályfőnök felelősége a dolog természetéből következik. S ezt, mint hivatalos állásom következményét, folytonosan nyugodtan viseltem. Azonban nekem ez irányban is nehéz helyzetem van. Gyenge fogalmazói személyzet mellett azon előítélettel kell az osztályvezetőnek a felhalmozott ügydarabok átvizsgálásához fogni, hogy azok elintézési terveiben hibák rejlenek. Ha akár a nagy tömeg, akár az idő rövidsége, akár a figyelem kifáradt volta miatt, vagy bármi okból valamely hibát az osztályvezető nem vett észre s az a felülvizsgáló figyelmébe akad, az a legtöbb esetben kész az osztályvezető felett pálcát törni. Pedig a másod, sőt harmadfokú felülvizsgálat épen azért van mindenütt alkalmazásban, hogy ami hiba az első felülvizsgáló figyelmét kikerülte, azt a második, illetve harmadik vegye észre. Ha az osztályvezető, vagyis első felülvizsgáló mindent észrevesz, véleménye mindenben a leghelyesebb, akkor további felülvizsgálatra és felülvizsgáló magasab hivatalnokra siikség sem volna. Van azonban még az említetteken kiviil az alkotmányos bureaukratikus életnek egy oly árnyoldala, mely — fájdalom — nagyon messze túlszárnyalja a korlátlan uralomnak, vagy dikasztériális hivataloknak e téren mutatkozó fogyatkozásait. Abban áll ez, hogy azok, kik a miniszterrel bizalmasabb viszonyban vannak, valamely hivatalnok figyelmét, szorgalmát és képességét méltatlanul kisebbítik. S ennek ellenkezőjét alig lehet az alattomban vádlottnak bebizonyítani; mert annak bekövetkezhető mellőztetése esetében a felelős miniszter nem kérdezi meg a tanácsosok kollégiumát, sem pedig munkáit nem terjeszti nyilvános tanácsülés elé. Ilyenek ugyanis csak a dikasztériémoknál voltak szokásban. Innen van az, hogy a valódi barátság, bizalom és őszinte kollegiálitás a hivatalnoki életben a legritkább jelenségek közé tartozik. Amit különben szorgalom, kitartással e pályán az adott viszonyok közt el lehetett érni, azt elértem. Legkisebb okom sincs egyik vagy másik elöljáróm ellen a panasz keserű emlékével távozni helyemről. S ez a távozás, — ugyhiszem, — már nem messze van. Midőn az ember ötvenedik évét már túlhaladta, munkában, kitartásban hanyatlik. Nálam ezt fokozza
