Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-11-05 / 45. szám
769 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 770 Az akkori és a mostani állapotok között csak abban van különbség, hogy a középkori egyház a maga félelmes tűlsulyával minden egyéb irányzatot elnyomott, mig a mostani protestáns egyházak a népek millióira hivatkozhatnak. A kath. felfogás szerint azonban még mindig eretnekek. A szakadást, mely a keleti és a nyugati egyházak szétválasztásában már tényleg megtörtént, a reformáció csak még inkább napfényre hozta. Felemlítem erre vonatkozólag még azt is, hogy az újkori egyházak, úgy a protestánsok, amint a kath. egyház, ragaszkodva a középkori felfogáshoz, csak a kényszerítő történelmi viszonyok hatása alatt s ideiglenesen ismeri el a többi egyházak létezését, elvben azonban következetesen s minden lépten-nyomon megtagadja. A protestáns egyház pedig, mikor az egyházat általában mint az államtól eredetre s hivatásra nézve egészen eltérőt mutatja fel s az állammal szemben a lelki intézmények a különböző vallásu felfogások, egyházak egyenjogúságát ismeri el, akkor szinte az egység álláspontjára helyezkedik. Az a különbségtevés, mely a modern államot jellemzi akkor, mikor a protestáns egyházakkal szemben egyéb eljárást tart szükségesnek, mint a létezése jogosultságát tagadó kath. egyházzal szemben, azon különböző, kedvező s illetve kedvezőtlen eljárástól származik, melyet az egyes egyházak az állammal szemben követendőknek tartanak. Hogy kellőleg méltányolhassuk azt a haladást, mely az államiság eszméjében a reformáció következményeképpen előállott, szükséges egy tekintetet vetnünk az egyháznak az államiság lassan, de biztosan fejlődő gondolatával szemben tanúsított magatartására. S ezen visszapillantást annál is könnyebben megtehetjük, mert az egyházat a középkorban vezérlő elvek közelről sem a múltéi még, hanem a reformáció diadalmas harca, győzelme által megfékezve ugyan, de még ezen a napon is élnek s csak az alkalmas időpontra várnak, hogy régi helyzetüket visszaszerezzék. Sőt nem járunk el akkor sem helytelenül, ha a róm. kath. egyháznak a modern állammal szemben táplált felfogását a legközelebbi múlt álláspontjáról veszszük vizsgálat alá s mikor a reformációnak roppant, dicső térfoglalásáról beszélünk, akkor a római felfogást a vatikáni zsinat utáni fázisában vesszük figyelembe. Ez megkönnyíti dolgunkat, mert a továbbiakban nem kell aztán valami eleven, fejlődő tényező kiszámíthatatlan következményeivel, hatásaival számolnunk, hanem egy állandó, fiksz tényező lesz a kezeink között. A római egyháznak az államisággal szemben táplált felfogása voltaképpen már Augustinusnak a De civitate dei o. művében le van rakva. A fejlődés tovább csak külsőleges. Az új gyanánt feltűnő események egy s ugyanazon régi eszmének többé-kevésbbé sikerült kijegecesedései. (Folyt, köv.) Urvacsorai beszéd. Ilefortnáció evn/ékünnépén. Keresztyén Testvéreim ! Igaz és őszinte bünbánattal kell minékiink e szent asztalhoz járulnunk. Könnytelt szemek . . . bánatos arc . . . csiiggeteg fő: ezek a külső jelei az ember bünbánatának. De ime, a mai szent napon bánatunkat mennyei öröm múlja felül, szemeinkben a könnyeken át égi láng fénye világol, bánatos arcunkon szent ihlet honol, — a csiiggeteg főben a dicső emlékezet elűzi a reménytelenséget. Diadal ünnepet ülünk ma : szent vallásuuk és a felvilágosultság ünnepét! Ez vet sugárt bünbánatunk sötét borulatába. Immár négy százada leszen, hogy felhangzott újból ez a bibliai szózat: Isten és ember között nincs közbenjáró, egyedül az Úr Jézus Krisztus ! Idehozott a vágy, hogy lélekben és igazságban szóljunk Te veled, Istenünk s Jézusunk ; édes hazánk nyelvén, egyszerű templomunkban kérjünk Tőled bünbocsánatot — amit egyedül csak Te adhatsz meg minekünk. „Erős várunk nékünk az Isten és oltalmunk ellenség ellen“. Erőt nyerni jöttünk e szent asztalhoz az emlékezet ez ünnepi óráiban. Ezek a szent jelek magasztos erőt adnak minekünk. Oh mert bár kevesen vagyunk, ellenségeink pedig sokak . . . azért él benünk a reménység; hiszen Jézusunk halálának jelei emlékeztetnek szeretett református egyházunk szenvedéseire, melynek teste is megtöretett egykor;—-de vére hullásával, türelmesen viselt keresztjével végre is megnyerte a diadalt. Oh mennyei fenséges gondolat hatja át ez órában a bünbánattal teljesedett szivet! Szellemünk, lelkiismeretünk szabadságának, . . . édes hazánk nyelvének . . . puritán tiszta egyszerűségűnknek . . . lángoló hazaszeretetünknek szent emléke a mai nap. Oh jertek e szent asztalhoz : ünnepi érzéssel eltelve, atyafiui szeretetünk, egymásközt való egyenlőségünk, szent vallásunkhoz való erős ragaszkodásunk, megpecsételése legyen a szent vacsorával való élésünk. Jusson eszünkbe az, hogy a mi édes vallásunk két szent kötelezettséget ró reánk : szeretni Istent és e hazát ! Ügy tetszik nekem, mintha e szent órában a légen ide szárnyalnának hozzám a gályarabok bús énekének hangjai, — mintha az Istenért, hazáért, szabadságért küzdő őseink éneke hangzanék elő mélyen a sírok alól. Oh szálljunk magunkba ez órában ; az emlékezet szentelje meg érzéseinket. Tegyünk erős fogadást a szent asztalnál, hogy hazánknak, egy házunknak hű fiai leszünk mindenkoron ! És ha ezzel az érzéssel vesszük magunkhoz a szent jeleket, akkor nem méltatlanul részesülünk a szent vendégségben — hanem ez a hely leszen a mi számunkra : a bünbocsánatnak és idvességnek kútfeje. Ezen gondolatokkal készítvén a mai napon magunkat a szent asztalhoz — járuljatok ide majdan a szent jelek elvételére. Minekelőtte azonban idejárulnátok, jertek porig megalázván magunkat Istenünk előtt, bűneinknek bocsánatáért imádkozzunk. Siómaros, 1904. október 21. Csukás Endke, ref. lelkész. 45*
