Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-09-03 / 36. szám
625 DUNÁNTÚLI PROTESÁTNS LAP. 626 m érnek és bornak, mint Krisztus érettünk megtört teste és kiontott vére jelképeinek megáldásáról van szó. Ez tehát eddig négy alkalom. Ötödiknek megmaradna a karácsony, nem azért, mert oda kifogástalanul illik, hanem azért, mert mégis az úrvacsora szerzőjére emlékeztető ünnep s mert az alkalmak számát mégse apaszthatjuk meg nagyon s jobb hiányában a kevésbbé jót is el kell fogadnunk és meg kell tartanunk. Bizalommal kérjük ebbeli javaslatunk elfogadását! 17. §. Az úrvacsora kiszolgáltatásának, mint önálló szertartásnak szerkezete az istenitiszteleti rendtartás szer kezetét tükrözi vissza, tehát szintén hármas beosztású. Áll a bevezetésből vagy előkészületből: 1—5., a tulajdonképpeni urvacsorázásból : 6 — 9. és a befejezésből vagy záradékból: 10 — 14. A kettősséget, t. i. a lelkész és gyülekezet párhuzamos cselekvését is, amennyire lehetett, megtartottuk. Az előkészítő rész (l—5.) a most is szokásban levő alkotórészekből van összeállítva némi változtatással. Az előfohász, a szertartási beszéd, a közgyónás, a bünbocsánat-hirdetés a meghívással : mind oly alkotórészek, amelyek általános használatban voltak és ily sorrendben fordultak elő eddig is egy kerület, a duna melléki kivételével, amely azt hisszük, meg fog hajolni a többség gyakorlata előtt és nem gördít akadályokat ennek az egységnek az útjába. Ebben a részben új elsőbben is az, hogy könyörgés nincs benne részint a rövidség okáért, részint azért, mert a rendes istenitisztelet folyamán már három Ízben is könyörgött a gyülekezet Istenhez, részint és főképpen meg azért, mert a közgyónás lényegileg teljesen egy és ugyanaz a bünbevalló könyörgéssel, egyikben, mint a másikban ugyanazt végzi a gyülekezet, csakhogy más formában s minthogy a közgyónási forma jellegzetesebb is, szertartásosabb is a közönséges formájú könyörgésnél: a kettő közül emezt, t. i. a közgyónás kérdező és felelő formáját kellett becsesebbnek tálálnuuk, megtartanunk és alkalmaznunk. Újszerű továbbá az is, hogy a közgyónásba felveendő kérdések tárgyai nem egészen azok, amelyek ma használatosak. A ma használatban levő kérdések részint a Melotai-özerkesztette kérdésekre, részint a tiszáninneni új liturgia (1811) kérdéseire vihetők vissza. Amazoknak tárgyai: a bűnösség, a váltsághalál és a feltámadás, emezekéi a szentirás íhletettsége, a váltsághalál, a bűnösség és a megjobbulás Ígérete. Amazokban felesleges a feltámadás bevonása, emezekben a szentirás ihletettsége. Elegendő azért mind az úrvacsora dogmatikai tartalmának, mind az alkalom lélektani mozzanatainak kifejezéséin : 1. a bűnösség megvallása; 2. a Krs. büntörlő váltsághalálában vetett hit kifejezésre és 3, a megjobbulási ígéret. Itt ezek a leglényegesebbek is ; minden más kérdés merőben felesleges. Vagy ha nem felesleges : akkor valamennyi sarkdogmánkat be kell venni; ámde akkor le kell mondanunk a stilszerüségről is, az ünnepélyességről is és lapos ekszaminatoriummá kell változtatnunk e megható penitenciát. Reméljük, hogy ez nem fog bekövetkezni. Megemlítjük még, hogy az erdélyi Agendában a Hiszekegy is előfordul az előkészítő részben, az első beszédet követő könyörgés után. Mi a Hiszekegy bevételét egészen stilszerütlennek tartjuk itt, ahol a Szentháromság egyik tagjának, az Ur Jézus Krisztusnak megváltói munkáját ünnepeljük és vonatkoztatjuk magunkra, ahol az apostol szerint az Urnák halálát kell hirdetnünk s ahol éppen oly akadály az a szertartás természetes folyásában, mint a Miatyánk az e. beszéd előtti könyörgés után. A mise kánon maradványa az még nálunk; igy, ha egyéb nem, hát ez a körülmény bírjon rá minket végleges kiküszöbölésére ! A bünbocsánat hirdetését és a meghivást azonban, mint lélektani, felemelő, ünnepélyes és különben is általános mozzanatot továbbra is megtartandóknak ítéljük. Végül ezt a részt egy énekverssel tartjuk még kiegészítendőnek gyülekezeti visszhangul és véltozatosság okáért és hogy az alatt ideje legyen a lelkésznek az asztalt elkészíteni és hogy egy kevés pihenés által új erőt szerezzen a továbbiak végzésére. Megjegyezzük még, hogy ebben a részben a 2. sz. alatti szertartási beszéd kivételével minden többinek egységesen kötöttnek kell lennie. A második rész számára, bármiként igyekeztünk is, nem tudtunk más formát elfogadni, mint a tiszáninneni liturgiáét. Ezt kellett és kell elfogadnunk elsőben is azért, mert ez a forma szóról-szóra, nyomról-nyomra a szereztetési igéket (I. Kor. XI. 2—25.) követi azokat valósítja meg, sőt ami szertartási szempontból felettébb becses, meg is jeleníti s a gyülekezetei külsőképpen is mintegy a Jézus asztalánál jelenlevőkké, magával az Úrral vacsorálókká teszi s mint ilyen a legalkalmasabb annak a hitnek felköltésére és ébrentartására, hogy a hívek valóban az Ur asztalának lesznek vendégei és lélekben valóban az Ur Jézussal vacsoráinak. Erősen lélektani, kiválóan drámai, magasztosan szertartásos és betű szerint is hű igy az urvacsorázás. Mindenestől fogva azt hirdeti ez, hogy az a keresztyénség, amely ily lelkiösmeretesen, ily hiven veszi azokat, amelyek az újszövetségben a mi tanulságunkra írattak meg, méltán és igazán nevezi magát evangyéliomi keresztyénségr.ek, hogy nemcsak hitének, hanem istenitiszteletének és szertartásainak is legfőbb koronája a szentirás. Az igét és a jeleket — ekkép — együtt kapja a gyülekezet! De el kellett fogadnunk azt azért is, mert úgy a Helv. Hitvallásnak, a tarcal-tordai és debreceni artikulusoknak és Szegedi Kiss Istvánnak értelmével, mint a Heltai és Bejthe liturgiájával s e szerint a legrégibb liturgiaszerzők felfogásával szépen megegyezik s tőle, mint ilyentől a konfesszionális bélyeget és az őseredetiséget elvitatni nem lehet. És végül azért is, mert gyökeresen magyar, a nép természetes, szép érzékét teljesen kielégítő, anélkül, hogy csak legkevésbé is miseszerü, pápista maradvány lenne. Nagy kár lenne azért, ha ezt a liturgiailag eléggé meg nem becsülhető formát kellőképpen nem méltányolnánk és általánossá nem tennénk; újabb bizonysága lenne ez annak az indokolatlan konzervativizmusnak, mely csupa kényelemből nem mer a szebbhez és jobbhoz alkalmazkodni. Ajánljuk még egyszer megszivlelésre az elmondottakat s azokkal együtt a tiszáninneni gyak oldatot! A 9. számnál, vagyis a lelkész urvacsoráíásánál
