Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-07-09 / 28. szám
493 494 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. a szavakat. Megemlékezik bizonyos keletkeztetett áramlatról némely theologiai tanárok ellen; ezzel az áramlattal szemben bizonyos vegyes hangulatról s egybehangzó véleményről. Kesereg a felett, hogy intencióit neki már igazolni se szabad az idők gonosz szelleme miatt, melynek én — Uram bocs.f ! — a mezőlaki demagóg közpap vagyok a főtáltosa. Szóáradatából nem felejti ki jó Ízlését sem, mely őt okvetlenül felülemeli a magamfajta közpapokon. Sőt — ami igazán szép tőle — tréfás hangnembe is átcsap, kívánva rám oziczeszbájszeri, helyesebben : Göre Gábori áldást. De mintha megbánta volna büszkesége, hogy ily módon leereszkedett szokott komolyságának magaslatáról, siet ismét magasabb régiókba, honnan felhúzott szemöldök alól lenézve, az „illetlenség,“ a . rosszakarat,“ a „sértési szándék“ tüzes villámait szórja árva fejemre s megesnék most nekem, ha nyulszivvel vert volna meg az Isten. Bő lére eresztett replikájából nyilvánvaló, hogy ő nagyon boldog ember, mivel hogy ő igen meg van elégedve magával. Es én bámulom. Én, aki szoktam tenni kötelességemet, de megalázódva érzem és tudom szegény jó Pál apostollal : „Nemhogy Gértem volna a célt, hanem igyekezem.“ Nem hogy érdemeink lajstromával léphetnénk a világ elé, hanem „haszontalan szolgák vagyunk.“ No de mit beszélek ! ? . . . a körmendi lelkésznek tényleg vannak érdemei, avagy más szóval: „felesleges“ jócselekedetei. Tudok egyikről, másikról én is, de csak egyet, kettőt hozok fel. Minő „felesleges“ jócselekedet volt nevezetesen az, hogy mikor egyházmegyéjében az esperes helyettesítéséről vala szó, minden erejét tömörítve, leküzdötte jogérzetét, törvénytiszteletét és az esperes helyettesítéséről világosan rendelkező törvény betartásának érdekében várt felszólalásával szépen hallgatott. Az is egyik elévülhetetlen érdeme, hogy a kollegiális szeretet szent nevében — lásd a „Dunántúli Prot. Lap“ 1900 évi folyamát — indítvánnyal kedveskedett az őrségi egyházmegyének, hogy a kebelbeli egyházak ne fizessék tovább azon huszonnégy koronát, melyet, főtiszt. Antal Gábor püspök, akkor ácsi lelkész úr kezdeményezésére a lelkészek helyett a gyámolda pénztárába önkényt fizettek. Ez indítvány a kongruás lelkészek ellen szólt, holott tudhatta, hogy jóval többet kell a gyámoldába fizetni, mint amennyi e címen a kongruai felszámításnál levonható volt. Ez érdem annál kiválóbb nak tűnik fel, ha tudjuk, hogy Fülöp József úr nem kongruás Bármily bokrosak legyenek is azonban ilyes érdemei, honnan veszi ön a jogot ahhoz, hogy az én jóhiszeműségemben kételkedjék s például igy Írjon: „A pápai theológia egyes tanárai egy legújabban nem egészen közügy szeretettől keletkeztetett áramlat folytán támadásban részesültek. Uram hát ön is azok közé tartozik, akik — saját szavai szerint „önzetlen s magáért az ügyért folytatott tevékenységet szinte lehetetlennek tartanak“ ? ! Uram! tudta ön mit ir, mikor e szót: „keletkeztetett“ papírra vetette ? Ha e szóban nincs se irásse sajtóhiba, akkor abban a legrútabb rágalom rejtezkedik. Megrágalmaz egyszerre két egyéut. Engem, mert felteszi, sőt több : állítja rólam, bogy nem magamtól, hanem más eszközévé alacsonyulva Írtam a hittanárok ügyében megjelent cikkemet; azt a „keletkeztetőt“, akit talán maguk között név szerint is emlegetnek, de nyíltan megnevezni gyávák. Ezennel követelem öntől, hogy ha férfi, beszéljen e ponton, ne suttyomosan, de nyíltan. Elvárom, nevezze meg itt a tiszteletreméltó nyilvánosság előtt azt a „keletkeztetőt*; mondja meg kereken, miért, mennyiben „keletkeztetett“ ez az áramlat. S mivel egy füst alatt könnyebben megteheti, mondja meg hát Debrecenijen, Sárospatakon, Budapesten és másutt ki „keletkezteti“ ezt az áramlatot? Mert uraságod talán nem idegen közöttünk, hogy ne tudná, hogy e „keletkeztetett“ áramlat nem szorítkozik csak a Dunántúlra. Aztán mondja csak, mennyiben „keletkeztetett“ ez áramlat közügyszeretetből és mennyiben nem abból ? Ha ön állít, tessék bizonyítani is ! Ez a rend. Meg azt mondja csak, üdvös, jóra vivő állapot az, mikor egy különben derék hittanár kerületi, konventi, zsinati elfoglaitatásai miatt egész félévben csak 11, mond : tizenegy órát tarthatott, a tudomány miveléséről pedig még csak nem is álmodhatott ?! Ismét aztán : mondja csak, mért tesz úgy, mint Bodóné, mikor a bor árát kérték tőle ? Mért nem akarja megérteni, amit már ezerszer mondtam, hogy ugyanis nem az a baj, hogy a hittanárok a közélet mezején szerepelgetnek. Az a hiba, hogy vagy mi agyon halmozzuk, vagy ők agyon halmoztatják magokat különféle teendőkkel úgy, hogy eredeti hivatásukat kénytelenek elhanyagolni. Abban a reményben, hogy miuden kertelés és minden további áradozás nélkül megfelelő választ nyerek, megteszem észrevételeimet legutóbbi cikke egyes kiemelkedőbb tételeire. Mindre nem, mert a többiek ide nem tartozó üres ömlengések és ártalmatlan vagdalózások. Azt tetszik mondani: Ön semmi különös okot nem szolgáltatott arra, hogy én önnek rontsak, hisz — mondja ön — egyenesen nem támadott meg engemet. Ez már igaz ! Éppen azért hasonlítottam az ön támadását az egyszeri sanda mészáros vágásához. Nevet se említett: mondja ön. Ez azonban még csak nem is enyhítő körülmény. Név elhallgatása nélkül is ép úgy tudta mindenki, kiről van szó, mintha a név ki lett volna Írva. Az meg aztán csürés-csavarás, mintha engem az gyújtott volna lángra, hogy „támadásomat“ példának hozta fel. Hanem igenis az botránkoztatott meg, hogy „támadásomat“ a rosszakaratú, hálátlanságszerző,közügyellenes támadások mintájául említette fel. Kikérem magamnak, hogy valaki, aki se lát, se hall, igy aposztrofáljon engemet s azt higyje, hogy előlem is kibérelte a közügy szeretetét. Tegye ön szivére a kezét s feleljen : úri dolog s keresztyéni eljárás, elbánás az ilyen ?! . . . Ön minden áron bizonyítgatni akarván ártatlanságát, azt írja : elvi kérdéssel foglalkozott. Igenis, tán 28*
