Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-07-02 / 27. szám
475 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 476 sát a minisztérium részére, mindaddig inig abban a kerület nem intézkedik végérvényesen, az alapítványlevelet ki nem szolgáltatja a minisztériumnak. Horváth Sebestyén Lajos vil. főjegyző utal arra, hogy a kanonika vizitáció alkalmából már történt kellemetlenség azon eljárás miatt, hogy a jegyzőkönyvek helyben nem lettek megszerkesztve, az elöljáróság által aláírva s jóváhagyva. Hogy a tekintetben eleje vétessék minden olyan kellemetlenségnek, pernek, mint pl. a bessei ügy is, indítványozza, hogy a kanonika vizitáció alkalmával felvett jegyzőkönyv minden községben azonnal hitelesítessél a bizottság tagjai és a jelen volt presbiterek által. A gyűlés egyhangúlag magáévá tette ezen fontos indítványt. Úgy az egyházak, mint a lelkészek, de főleg a vizitációnális bizottság érdekében fontos határozat volt ez. Reméljük, hogy ez is egyik mód lészen a teljes összhang megteremtésére egyházmegyénkben. A tárgysorozat 23 pontját déli 12 órára bevégezle a gyűlés. Minden megszakítás nélkül folytatta a tanácsbirói kar a bírósági ügyek tárgyalását. 5 volt ilyen és délután óráig tartott. Ekkor jöttünk össze — megfogyva már, a fehérasztalnál, hol körülbelül 5 óráig együtt maradt a társaság. (Léva.) Birtha József. Csakugyan elszólamodás-e ? E lap múlt számában „ Elszólamodás“ cim alatt erős támadást intézett ellenem G. Szabó Mihály lelkésztársam egy múltkori cikkecském miatt, melyet Tóth Kálmán tanügyi biz. tag urnák azon indokolatlan — s bizony akár inde, akár unde magas tónusból hangoztatott lekicsinylő észrevételeire Írtam, melyeket ő viszont Tanügyi apróságok cimü cikkecskémre tett. Megtámadott pedig lelkésztársam — s idegeskedőnek jelezte válaszomat azért, mert egyháztársadalmi közéletünk egyes, szóvá tehető, sőt káros jelenségeire is kiterjeszkedő, válaszomnak egy pontja által érintve érezte magát, — ama pont által, melyben fejtegetéseim igazolására (csakis erre) felhoztam azt a támadást is, melyben theologiánk egyes tanárai köztudomásúlag egy legújabban nem egészen közügyszeretettől keletkeztetett áramlat folytán részesültek s amelynek nyíltan lelkésztársam adott hangot — és amely —• higyje el — nagyon is vegyes hangulatot keltett, de a legtöbbeknél egyúttal nagyon is egybehangzó véleményt szült. Tisztelt lelkésztársam a legnagyobb indulatba jön, kemény leiekét ad és súlyos váddal illet engem a még tapasztalatlan magát elszóló ifjút lelkészi működésemben. Ugy-e ez érthető * Ugy-e ez természetes ? De az már érthetetlen, miként merészelhettem én, a félreértés miatt indokolatlanul megtámadott és pedig sértő alakban megtámadott magamat védeni és hivatkozott tanügyi cikkemben nyilatkozott intencióimat igazolni, bizonyítani ? Valóban bocsánatot kell kérnem e lap tisztelt olvasóitól, hogy e megindult polémiában újra fölemelem szavamat; de a ki Szabó Mihály lelkésztársam cikkét olvasta, az lehetetlen, hogy igazat ne adjon abban, miszerint arra felelni a bennfoglaltak miatt részemről erkölcsi kötelesség. S habár ez a polémia látszólag személyes tarmészetüvé lett is, de voltaképen — mivel egyház: közéletünk jelenségeire igyekeztem — legalább részemről — figyelemmel lenni, azért közérdekű is. Szabó Mihály lelkésztársam kemény támadásának két főrésze van. Egyik, amelyben egy korábban irt, szerinte sokaknál megütközést keltett nyilatkozatommal foglalkozik s a melynél fogva meg is vádol, hogy tudniillik azt írtam, mely szerint az egyházi közélet mezején való munkálkodás hálátlan. A másik az egyes theol. tanárokra vonatkozó rész. Az előbbi pontban foglalt nyilatkozatomat nyilvánította elszólamodásnak s ennek kapcsán tüntetett föl úgy, mintha béres volnék és nem pásztor, aki csak díjért szolgál. Ezt nevezem én vagy elszólamodásnak, vagy félreértésnek, vagy a képzelt sértődésből származott rosszakaratú magyarázatnak. En ugyanis az egyházi közélet mezején való vagyis nyilvános közszereplést mondottam hálátlannak és nem a gyülekezetben való lelkészi működést. Cikkiró úr erre fordította át a köpönyeget. Az előbbire vonatkozó észrevételemet pedig, melyet előbbi cikkemben is kifejeztem s bizonyítottam, most is fenntartom; sőt nagyobb érthetőség kedvéért még világosabban indokolom. Nos, tehát miért is neveztem én az egyházi közélet mezején előforduló, vagyis még jobban megmagyarázva : nyilvános közszereplést hálátlannak ? Nem is említve azt, hogy ha egyik egyházmegyéből a másikba vagy más kerületből hozzánk jön át valaki és szólni vagy valamit indítványozni merészkedik, mindjárt kész a gáncs, az akadékoskodás, — csak azt említem föl, hogy ha például egy temperamentumosabb, agilis, ideális gondolkozásu fiatalabb lelkész a nyilvánosság terére lép akár gyűlésben, akár sajtóban, egyszerre megszólal a vaskalaposság vagy a klikk érdek; Ugyan mit akar ? Ráér még. Hallgason ! Bizonyosan valamire törekszik ! stb. S igy sokszor a legszebb célzatú ügy is megfeneklik, vagy elmarad a közügy kárára ! Magam is átestem ezelőtt 13 —14 évvel, mint fiatal kezdő lelkész az efféléken. Midőn a vallásos estélyeket az időben, mint első, kerületünkben (lássa, dicsekszem) megkezdettem, midőn azokról a dolgokról, melyek ma már belmisszió néven ismeretesek, szót emeltem, mosolygás fogadott vagy csendes sajnálkozás a túlbuzgóság felett; a válasz pedig ez: hiszen jó-jó, de nem nekünk való. Azután egyszer már, gondolom 10 évre, én is tartottam felolvasást a kerületi lelkészértekezleten a gyakorlati theologiai képzés reformjáról. S ime egyik idősebb lelkésztársunk, midőn értesült tőlem munkám tárgyáról, egyenesen arra biztatott: hagyjuk el, ne olvassa föl; az illető gyakorlati szaktanár pedig, nincs okom eltitkolni, e lap felelős szerkesztője, a legnagyobb érzékenységgel vette a dolgozatot, mintha vád lett
