Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-07-02 / 27. szám
Tizenötödik évfolyam. 27. szám. Pápa, 1905. julius 2. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI EV. REF. EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények ... , Az előfizetési dijak (egész évre 8 K, félévre , a szerkesztőséghez Kis József felelős MfiöjelGIlik Iüilldeil Vasárnap, 4 K), hirdetések, reklamációk Faragó János ----- szerkesztő czimére küldendők. ===== = főmunkatárs czimére küldendők. —— Evangélizáció a vándor gyűlésekben. — Irta és a nagyszer,sei vándor gyűlésen felolvasta : Birth a József. — Panasz, panasz mindig csak panasszal van telve a levegő, az emberek szive. Panaszkodik az iparos, hogy nem jól megy a mestersége; panaszkodik a munkás, nehéz a munka, keserves a megélhetés; panaszkodik a hivatalnok ember, kevés a fizetés, alig telik belőle kenyérre; panaszkodik a gazda ember, rossz az időjárás ismét, keserves kilátások mutatkoznak jövőre. Általános a panasz mindenütt és mindenben. És mi lelkészek is panasszal vagyunk tele, híveink nem eléggé vallásosak, nem igazi keresztyének, áldozatkészségök meglankadt. Régi dicsőségünk, melyre annyira szerettünk hivatkozni, ma már végképp letűnni látszik. Én is panaszkodni fogok; panasszal kezdem és végzem be elmélkedésemet; panaszkodom az üres templomok, hitetlenségünk, gyengeségünk, vallástalanságunk miatt. Fájdalommal szemlélem, hogy nem vagyunk öntudatos tagjai anyaszentegyházunknak, hogy csak névleg vagyunk keresztyének; egész életünk csak tettetés, képmutatás, igazi vallásosság, szent lelkesedés távol áll tőlünk. Úgy látszik, hogy minekünk kevés jutott abból a pünkösti Szentiélekből, mely egy alkalommal kettős tüzes nyelv alakjában, zúgó vihar jelenése mellett szállott le a földre; mi csak törpe unokáik vagyunk azoknak, kik részesültek a Szentlélek Isten áldásaiban, távol maradtunk tőlök és tetteiktől. Mi csak futunk, futunk előre, de legtöbbször cél nélkül. Egyetlen egy vágyunk, egyetlen egy reményünk, amiben életcélunk kifejezhető, az anyagiakért való lázas kapkodás, törtetés. A Mammon a mi Istenünk. Ezt őrjöngve táncoljuk körül, mint hajdan az arany borjut imádó Mózes fiák! Ezért lemondunk lelkiüdvösségünkről, oda adjak földi nyugalmunkat, csak futunk, sokszor azt se tudjuk, hová, merre? Olyanok vagyunk, mint az a tolvaj ember, ki lovat lopott volt és hátára ülve, nyargalt vele. Midőn kérdezték tőle, hova vágtatsz oly őrülten, igy felelt humorral: »Kérdezd meg a lovamat?» így nyargalunk mi is előre és azt se tudjuk, hova jutunk a sebes vágtatás közben. Vájjon jut-e eszedbe egyszer is, édes testvérem, a Vég; vájjon gondolkoztál-e már a felett, hogy ennek az őrületes vágtatásnak vége lesz egykor s aztán jő a számadás?! Vájjon gondolkoztál-e már a felett, hogy az embernek nem lehet egyedüli célja a testnek s a világnak szolgálni, hanem keli pihenőt is tartani és megadni a léleknek is azt, ami a íéleké. Egy ily pihenőre hívtunk mi most egybe benneteket. Ünnep csendjében a léleknek akarunk táplálékkal szolgálni, hogy az egészséges testben hadd viruljon az ép lélek is . . . Panasszal kezdem ismét. Mi lelkészek, kik Isten jóvoltából elhivattunk egyházaink élén lelkek gondozójául, régen látjuk már azt a veszedelmet, mely egyháztestünket egészében és az egyénekét is fenyegeti. Mik ezek a veszélyek? Ez főleg a hívek vallásosságának és áldozatkészségének csökkenésében áll. Vallástalanság mutatkozik abban, hogy még a nagy ünnepek alkalmával sem telik meg a templom. Az a régi jó szokás pedig, melyről apáinktól hallottunk, hogy egy hétköznapon sem ment ki a munkás ember a mezőre anélkül, hogy ne fohászkodnék az Úrhoz segedelemért az istenházában, — egészen elmaradt. Pedig a templomjárás fokmérője a gyülekezet vallásosságának. — Vallástalanság mutatkozik abban is, hogy közönyösek vagyunk vallásunkkal szemben. «Egy az Isten minden vallásban» — ez a jelszó ural bennünket. Pedig, szeretteim, nem mindegy az egy igazi öntudatos kálvinista emberre nézve, hogy 27
