Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1905-06-18 / 25. szám

445

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

446

kát tavaly oly fényes diadalommal bejárt gróf Apponyitól, természetes dolog, hogy fölmentem Budapestre s május 20-án estve az egyesült ellenzék Royal szállodai helyiségében találkoztam vele, a vezérlő bizottság egy nagy gyűlése után, mikor az olvasó szobában levő kép viselők izzó kíváncsisággal várták a gy ülésteremből kiszálló híreket, — az nap foglalkoztak először báró Burián küldetése ügyével, - s megrohanták a kilépő Apponyit is, a ki őket gyöngéden félrehárította, azt mondván : , most nem érek rá veletek beszélni, urak, Cs. L. tanár úrral van dolgom“. Oda mentem eléje, s bemutattam neki magamat, mire átvezetett a helyiség szalonjába, hol zavartalanul beszélgethettünk. Ismerte már tervemet Benedek képviselőtársa utján, de nagy érdeklődéssel hallgatta, mikor annak főbb vonásait magam is eléje tártam. Tudott arról a szomorú testvérharcról, mely az északamerikai magyar reformátusok között a hazakap - esolódás vagy haza — nem kapcsolódás kérdése körül kifejlett és még ma sem csillapodott le, s mikor beszélgetésünk ezen részéhez jutottunk, a következő rendkívül érdekes nyilatkozatot tette: „Én végtelenül fontos dolognak tekintem magyar nemzeti szempontból -a tanár úr vállalkozását ; hiszen kimondhatatlanul nagy dolog az mi reánk magyarokra nézve, hogy kimegy egy tanult, angolul beszélni tudó -magyar az Egyesült Államokba s annak legkülönbözőbb pontjain megjelenvén, ismerteti hazánkat, annak történetét, közjogi állását ama távoli föld velünk rokonszenvező fiaival. Én is ezt tettem ott tavaly, s megküldöm majd tanár urnák Amerika egyik városában tartott beszédemet. De fontos dolognak tartom azt is, hogy a debreozeni egyetem érdekében akar ottan agitálni. Igen szép vállalat. Abba ón mint róm. kath ember, nem szólok bele, hogy az amerikai adott viszonyok között kimenjen-e ebben az évben a tanár úr, vagy amint mondja, talán egy évig, mig ott lecsillapodnak a kedélyek, elhalasztja utazását, ezt tessék az amerikai nagykövettel beszélni meg, aki most itthon van, s kihez mindjárt írok egy névjegyet, mellyel tessék őt felkeresni. A dolog érdemére térve, a legnagyobb készséggel adok a tanár úr részére nehány ajánló levelet az Egyesült Államok több. nagy befolyású vezéregyéniségéhez, de azt hiszem, elég lesz csak kettőt is adnom, az egyiket az ottani sajtószövetség elnökéhez, aki által a tanár úr megnyeri ügyének az északamerikai egész hatalmas sajtó támogatását, a másikat a kongresszus (vagy talán a szenátus, nem emlékezem, melyiket mondta) ,,egy igen előkelő tagjához aki bevezeti az ottani nagy társadalomba. De ha óhajtja adhatok több ajánló levelet is. Elküldöm majd ezeket a tanár úrhoz Debrecenbe.“

Arra a kérdésemre, hogy amiket nekem mondott, e'lbeszélhetem-e, esetleg sajtó utján közzétehetem e, hitsorsosaimnak és a nagyközönség előtt, mert mint mondám, én rendkívül fontos dolognak tartom azt, hogy egy gróf Apponyi Albert, egy róm. kath. főúr tárgyal a debreczeni egyetem ügyéről egy egyszerű kálvinista theologiai tanárral, egy olyan róm. kath. four, kit, mondám, bocsásson meg, hogy kimondom, de hiszen annyiszor olvashatta már, hogy egészen hozzászokhatott, kit sokan szeretnek ultrámontánnak tartani, — arra a kérdésemre igy válaszolt: „Miért ne, hiszen ebben nekem semmi titkolni valóm sincsen. Nyugodt lélekkel mondhatom, hogy én egész politikai közpályám alatt tudatosan, szándékosan semmi olyat nem tettem, amivel a magyar ref. egyháznak ártalmára akartam volna lenni olyat ellenben tettem, amivel annak használni akartam. Kiss Albert barátom a tanúm, hogy mikor azt a szerencsétlen kongruatörvényt tárgyaltuk, — mert én szerencsétlen alkotásnak tartom azt, — én készítettem abban egy olyan munkálatot, melyről nevezett barátom azt mondá, hogy hiszen abban benne van a magyar református egyháznak minden vágya, minden igénye.“ Hosszas s végtelenül szívélyes hangú beszélgetésünk után megírta névjegylevelét az amerikai nagykövethez, s nagy vállalatomhoz szerencsét kivánva, búcsút vettünk egymástól.

Másnap délelőtt az Angol-királynő szállodába mentem, hol Hengelm aller nagykövet lakott, de itt arról kellett értesülnöm, hogy ő bizonytalan időre Bécsbe utazott. Benedek barátom azonnal táviratozott utána, s május 22-én megjött hozzá a válasz : „Cs. L. urat szívesen fogom látni. Egyelőre itt maradok. Hengeimüller.“ Ezen nap délutánján már gyorsvonaton ültem, s késő estve Bécsbe érkezvén, 23-án d. e. 10 órakor már a nagykövet szobájában voltam a Neuer Markon fekvő Hotel Kranzban. A nagykövet úrtól is, — ki szintén igen szívélyesen fogadott s a legteljesebb jóakarattal tárgyalta — folyékony és tiszta magyarsággal, — ügyemet, — megkérdeztem, hogy világ elé vihetem-e beszélgetésünket, amire ő azt a kijelentést tette, hogy diplomáciai állásánál fogva az ilyen egyházi jellegű kérdésekbe irányítólag nem szólhat bele, de mint magyar ember, s mint aki az északamerikai magyar református egyház fenforgó viszályát s az abban szereplő lelkészeket teljesen jól ismeri, szívesen ád nehány jó tanácsot. Azt tanácsolja, hogy ne menjenek ki a jövő év őszéig, de akkor menjek ki bátran, mert akkorra a most folyó harc minden bizonnyal elcsöndesedik. Ellátott utasítással, mit kell tennem, hogy ő engemet az Egyesült- Államok elnökének bemutathasson. Háza nyitva áll előttem, bármikor keresem fel őt nagykövetségi székhelyén. „A viszontlátásra Washingtonban ! — ezek voltak hozzám intézett búcsúszavai.

így állván a dolgok, mert tényleg kaptam Amerikából olyan leveleket, amelyek szerint a mostani viszonyok között kimenetelem alig vezethetne kívánt óéira : ez évről elhalasztóm tervem kivitelét, s csak 1906. szept. havában indulok el, ha Isten erőmet s egészségemet megtartja, s ha egyházkerületem kienged amerikai utamra. így kell tennem, mert bizony az amerikai érdekelt presbiteriánus és református egyházak, olyannyira zokon veszik ami itthoni magyar ev. ref. hivatalos egyházunknak az általuk 14 évi jóakaratu munkával szervezett rengeteg költségükbe került magyar ref. missiói gyülekezetek hazakapcsolására vonatkozó törekvését, hogy egy kezeim között levő amerikai levél szerint, ha egy-