Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-04-09 / 15. szám
Tizenötödik évfolyam. 15. szám. Pápa, 1905. április 9. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖBÉBŐL. A DUNÁNTÚLI EY. REF. EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények Az előfizetési dijak (egész évre 8 K. félévre a szerkesztőséghez Kis József felelős Megjelenik minden Vasárnap. 4 K), hirdetések, reklamációk Faragó János ------ szerkesztő czimére küldendők. ■ . ■■ főmunkatárs czimére küldendők. = Mire is volna szükség középiskoláinkban? A Tanáregy esül éti Közlöny legutóbbi számában olvasom, bogy dr. Kármán Mór, hazánknak egyik legkiválóbb paedagogusa, előadást tartott a budapesti tanári körben s ott a többek közt azt fejtegette, hogy a gimnázium két alsó osztályában az odakerült növendék tulajdonkép csak azt ismételgeti, amit az elemi iskola felsőbb osztályában tanult. Új dolgot alig hall az odakerült gyermek. Elméje nincs eléggé foglalkoztatva s így szinte unalmassá válik ránézve az ott töltött idő. Tehát, hogy kellően foglalkoztassuk és kielégíthessük a gyermek tudásvágyát, a nyelvtan mellett már olyan nyelvkönyvet is kellene adni a kezébe, mely megismerteti őt a nyelv tartalmával s mintegy előkészíti a stilisztikára. Valóban elámultam, mikor ezt olvastam. Mert ez a felfogás oly meglepő újság volt számomra, mely egyenesen megcáfolni látszott a keleti bölcs hires mondását, hogy nincs semmi új a nap alatt. Már ez valódi úiság és pedig a legörvendetesebb újság volna, hogy Magyarországon az elemi iskoláztatás annyira előhaladt, hogy az onnét kikerült gyermekek a középiskola két alsó osztályában nem találnak elég tanulnivalót. Óh mennyire örülnék azon, ha dr. Kármán Mórnak ez az álma rövid idő alatt valósággá válna ! Mert — sajna — a dolog valósággal nem igy áll, hanem éppen ellenkezőleg. Tizenhétéves tanári pályám alatt minden évben tanítottam az alsó osztályok valamelyikében a magyar és latin nyelvet s ez elég hosszú idő alatt minden esztendőben fájdalmasabb érzéssel tapasztalom, hogy óriási űr, sőt valóságos szakadék választja el a középiskolát az elemi iskolától. S ebben szakadékban egész sereg jobb sorsra érdemes gyermeknek kell elpusztulnia. Mert nemcsak hogy nem találna elég új dolgot a gimnáziumban, ami figyelmét lekötné és foglalkoztatná, hanem ellenkezőleg a teljesen új dolgoknak oly roppant tömege lepi meg, hogy ez a sok újság lesújtja és tehetetlenné teszi a reá váró feladattal szemben. Hirtelenében annyi újság lepi meg, hogy egyik megöli a másikat s a gyermek elkáprázott lelke nem tud jól megőrizni semmit, mig végre erejét, önbizalmát elvesztve nem is akar megőrizni semmit. Éppen ezért egy lelkiismeretes tanár, aki nem abban látja hivatását, hogy mint valami olympusi bird kérlelhetlen szigorral osztogassa a gimnáziumból kirekesztő villámokat, illetve elégtelen osztályzatokat, kénytelen a két első év jó részét azoknak a nagy hiányoknak a pótlására fordítani, melyek a tanulók magyar nyelvi ismereteiben mutatkoznak. Mert a legtöbb tanulónak, aki a falusi iskolából a középiskolába kerül, fogalma sincs a magyar nyelvtan legelemibb részeiről s a helyesírásról. Nem hogy jól tudna olvasni, — mert hisz jól olvasni már tudomány, sőt kisebb fajta művészet, —- hanem a szó szoros értelmében olvasni nem tud. Ha tehát vandal kegyetlenséggel halomra nem akarjuk buktatni ezeket a szerencsétlen áldozatokat, akik közt nem egy kiváló tehetség akad, kénytelenek vagyunk őket a középiskolában tanítani meg arra, amit az elemi iskola elmulasztott s csak aztán és amellett taníthatjuk arra, amit a középiskolai utasítás megkíván. Azt már azután mondanom sem igen kell, hogy a latin nyelvből éppen lehetetlen elérni a kívánt eredményt addig, mig a magyar nyelvtanból meg nem tudtuk adni a kellő alapot. S hogy ez nemcsak ebben a főgimnáziumban van igy, amelyikben ód tanítok, hanem az ország legtöbb középiskolájában, azt biztosan tudom. Tudom részint a kartársaimmal való érintkezésből, részint pedig azokból az elmélkedéskböl, amelyek nyomdafestéket láttak. Az ország legnagyobb részében a legtöbb gyermek rendkívül gyenge s egyáltalán nem az előírásnak megfelelő képzettséggel jut a középiskolába. S ez éppen az egyik legnagyobb baja középiskoláinknak. Hogyan juthatott hát dr. Kármán Mór, akinek nagy tudása előtt különben teljes elismeréssel hajtok zászlót, arra a téves felfogásra? Erre nem tudok más megfejtést, csak azt, hogy az ő szeme előtt csupán néhány kiváltságos fővárosi iskola lebegett, ahova mind-mind előkelő és jó
