Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1905-03-19 / 12. szám

205 DUNÁNTTLI PROTESTÁNS LAP. 206 még segéd vagy helyettes lelkész alkalmazása mellett sem képes hivatását folytatni vagy annak csak hasz­nára lenni; illetve helyettes-lelkész alkalmazása mellett mikor válik ottlétele károssá : ki tudná azt teljesen a valóságnak megfelelően mérlegelni és a határokat meg­állapítani. Igen sok mellékkörülmény játszhatik itt közre, amely nemcsak az annak eldöntésére hivatottak önkényének, hanem a gyülekezetek, vagy mondjuk az „isteni nép“ szeszélyének teheti ki a lelkészt s előbb­­utóbb „egyházi közérdek“ óimén, de valósággal önérdek­ből, boszuból nyugdíjba kergeti. Hallottam, hogy egy nagyobb gyülekezet egyik lelkésze világtalan, de azért végez istenitiazteleteket, temetések alkalmával szívesen veszik igénybe, sőt ké­rik szolgálatát. Ez állandó testi fogyatkozás, de azért káplán segítségével kifogástalanul ellátja teendőjét, te­hát a fenti alapelv szerint nem volna nyugdíjazható; ámde, ha kérné a nyugdíjaztatást vagy maga, vagy esetleg tegyük fel a felbujtás folytán egyszerre hálátlanná váló nép, kicsoda merészelné megtagadni a kérelmet ? Még nagyobb tér nyilik az önkénynek, amidőn a magas életkor éB ebből eredő munkaképtelenség miatt kell elrendelni a nyugdíjazást. Tudjuk, hogy az öreg­­ség legtöbb esetben fogyatkozásokkal, gyengeséggel jár, ámde az a fogyatkozás segéd- vagy helyettes­lelkésszel nagyon is pótolható, a gyülekezet meg is volna szépen, tisztelve az öregséget, de tudva, hogy lelkészétől nyugdíjazás folytán megszabadulhat, addig mozgolódik, (A legtöbbször majd mozgattatik a fiam, a vöm, a BÓgorom stb. érdekében. A szcrk.) mig „az egyházi közérdek“ segítségére kénytelen jönni, vagy pedig a lelkész megunván a hivataloskodást, esetleg a káplánokkal való bajlódást, nyugdíjazását kéri. Vájjon az általános felfogás mellett hány hatósági orvos ta­gadná meg az öregkorból eredő gyengeségek folytán a munkaképtelenség megállapítását egy közel 70 évhez vagy azon felül levő egyénnél. Ezen elveknek ily nagy mértékben ingadozóvá válható alkalmazásától nagyon lehet félni, mert nagyon veszedelmes lehet a gyülekezetek erkölcsi életére, kivált a mai korrumpált és szociális haj­lamokkal telített korban, veszedelmes a nyugdíjintézet mérlegére is megszégyenítő és lealázó a lelkészi állásra. Ezektől eltekintve, pénzügyi szempontból s a lel­készi állás természetéből kifolyólag ideális álláspontul és alapelvül a magam részéről is helyesnek tartanám ezt a korlátozást, ha a gyakorlat és való élet terén úgy meg­lehetne valósítani, ahogy él az ideális lelkek gondola­tában, mert az én meggyőződésem szerint is ez felelne meg „a lelki atyai“ hivatás magasztosságának. Ámde egy oly intézménynél, a hol a „nervus rerum geren­darum“ : a pénz, az idealismus mellett a realizmust sem szabad figyelmen kívül hagyni. Azért a nyugdíja­zás feltételeit határozottabban kell megállapítani és az illetők tetszése szerint bizonyos szolgálati időn túl lehe­tővé tenni, mert ez felel meg a nyugdíjintézet termé­szetének. Hiszen a fönti elvek mellett még az Bem lát­szik lehetetlennek, hogy 2000 tag és oly nagymérvű teher mellett is’ 10—15 nyugdíjazás történik. De más oldalról meg, ha azt a föltételt nézzük, hogy csak tiz évi szolgálat után nyer valaki nyugdíj­­jogosultságot és hogy a 65 éven felüliek kizáratnak, nagyon is reálisnak, sőt nyereség-vállalatnak tűnik fel a nyugdíjintézet. Egy életbiztosítási intézet állapíthat meg ilyen feltételt, de egy lelkészi nyugdíjintézet nem. Ha a lelkészi állás semmi más állással össze nem mér­hető, úgy ezt az ideális felfogást a lelkészi nyugdíjin­tézetnél is keresztül kell vinni. Annak alapításánál a keresztyén szeretetnek és könyörületnek elvét kizárni nem szabad ; nehány ezer korona megtakarításáért a 65 éven felüli lelkésztársakkal szemben ily rideg eljá­rást alkalmazni nem lehet. Igaz, hogy emberi számítás szerint ők vannak leg­közelebb a munkaképtelenség határához, tehát ők ve­hetnék első sorban igénybe a nyugdíjat, esetleg a töme­ges jelentkezés folytán válságba juthatna a még meg nem erősödött intézmény. Azonban ennek a statusnak tagjai kivétel nélkül nem lesznek valamennyien munkaképte­lenek és nyugdíjra szorulók. Ott van a konvent, a zsi­nat, azok lelkészi tagjai között bizony van 65 éven fe­lüli lelki és testi erejének teljében s vau a többiek között is nagy számmal. Szintén tarthatatlan az az elv, hogy 10 évi szol­gálat előtt nyugdíjat senki sem kaphat, ha még úgy kívánná is akár az egyházi közérdek, akár a rokkanttá és munkaképtelenné váló lelkész. J/4, a/4 és 4/4 rész évi fizetéssel végképpen kielégíteni csak annyit tenne, mint elküldeni koldulni. Vájjon melyiknek nagyobb baj, hogy rá kell szorulni a nyugdíjra, annak-e, aki 80 éve felé lesz nyomorékká s pár évre terjed élete, vagy a kit 30 éve táján sújt az Úrnak keze? Ést azt irgalom nélkül el kellene lökni, mert különben felfordul a nyug­díjintézet?! Sőt inkább, ha valahol, hát az ilyen ese­tekben teljesít igaz missziót a nyugdíj, mert ezek, isten tudja meddig, eluyomoroghatnak egy gyülekezet nyakán. És ne gondolja ám senki, hogy önként lemondjanak s magukat az éhhalálnak s nyomornak tegyék ki család­jukkal együtt. Annyira lelketlen és szívtelen pedig egyetlen egyházi bíróság vagy hatóság sem lehet, hogy ezeket könyörtelenül még az egyházi közérdek hangza­tos cimén is az utcára dobja, pedig ez a sors várna rájuk, így volt tervezve az özvegy-árva gyámintézet is, de akkor elseperte a közhangulat a rideg elvet; most is hasonlókép kell oselekedni. Azért ki kell okvetlenül hagyni ezen korlátozást, mert ha valaki csakugyan ily szerencsétlen sorsra jutna, a legnagyobb keresztyéni részvéttel kell annak a segítséget oda nyújtani. Ha e két csoportba tartozók nyugdíjazásának szük­ségessége folytán az intézet hivatásának nehezen vagy egyáltalán nem tudna megfelelni, csak akkor kellene alkalmazni szigorúan azt a korlátozást, hogy nyugdíj csak az igazán arra szorultaknak adassék és akkor, aki nincs kényszerhelyzetben, nem kér nyugdíjaztatást. In­kább kevesebbet, de a valódi munkaképteleneknek, mint sokat a henyéknek, akik a könnyebbséget keresik. Ezt kívánja az egyházi közérdek. (Folyt. köv.) Vargha Kálmán. 12*

Next

/
Thumbnails
Contents