Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-03-20 / 12. szám
191 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 192 I. Javaslat megvitatásul lelkészértekezleteinknek. Átalakulásban egyházi szervezetünk minden izében. A biblia felveszi az irodalmi nyelvet, énekes könyvünk a nemzeties felé hajló dallamot oly szövegezéssel, mi a református theologia fejlettebb álláspontjával nem jő összeütközésbe. Mindezek már úgyszólván bevégzett tények. Ezeket követi közönséges isteni tiszteletünk berendezésének reformja 8 szertartásaink összhangba hozása közönséges istenitiszteletünk berendezésének észszerüségével. S itt az észszerüség segélyével könnyen eligazodhatunk. Itt van például az úrvacsora kiszolgáltatásának módja s szertartása. Ki van szakítva a közönséges istenitisztelet folyamából s mellékletként szerepel, minden történeti alap nélkül. Alárendelt részét képezi az egésznek ; holott annak magának kell egy egészet képezni. Jelentősége, méltósága mindamellett érvelnek. Vallásalapítónk halála jelentőségének emlékére óhajtotta életbeléptetni ezt a szertartást, s tudjuk, hogy halála emléknapja nagypéntek mi minden jelentőségteljessége mellett is háttérbe van szorítva, mert nincs rendeltetésének átadva. Legyen nagypéntek Jézus halála emlékére szereztetett úrvacsora kiszolgáltatásának ünnepe olykép, hogy az alkalmi egyházi beszéd s ima végeztével minden előzmény nélkül egyszerű felszólításra vegye kezdetét az urvaosora kiszolgáltatása s záródjék hálaadó ima s megáldással. A gyermekek konfirmáltassanak virágvasárnap délutánján. A többi ünnepek maradnak alkalmi tárgyaiknak, felszabadulva az úrvacsora kiszolgáltatására vonatkozó idő megterheltetéséről. S mivel sem gyakorlati jelentősége, sem bibliai alapja nincs a kétnapos ünneplésnek legyenek az ünnepek egy naposok, mivel azt vallásos buzgóság s hitéletünk kockáztatása nélkül tehetjük s mert tárgytalanok, mivel a keresztség szertartását az eredetihez képest nagymértékben a legvégső fokig egyszerűsítettük, hagyjuk érintetlenül mostani gyakorlatában. Pia ezeket igy tartjuk be, mások is jobban ránk ismernek, pedig arra, de nagy szükségünk volna. Legyen ennek a közönséges istenitisztelet egyszerű tisztaságának megfelelő a ténykedő lelkész öltözete is, mi olyan legyen, hogy ne lássék hivatalosnak, hanemcsak ünnepélyesen családiasnak, tehát nem megkülönböztetőnek. A palástot mellőzték a reformátorok, mert református lelkésznek nincs palástolni valója, ő egy a közönségből, az összejövetel szószólója, megbeszélője, mig a r. katholikus pap isteni jogokat vél teljesíteni neki hát kell palástolni az emberi gyarlóságot, melyet nem eléggé maszkiroz a testiséget mellőzni látszó nőtlenség. A palástolatlan egyszerűség kiegészítő része a jézusi istenitiszteletnek s jövője elvitázhatlan. De már nekünk ütött itt a tizenkettedik óra, megkéstünk s nagyon itt az ideje, hogy ezt el is higyjük s belássuk. Ha református egyházunk a most rajzoltam evangéliomi alapon elhelyezkedik, ma már azt minden rázkódtatás nélkül megteheti. Beleg. Kiss Antal, lelkész. II. Papi ruha. Összeülendő zsinatunknak foglalkozni kell többek között a papi ruhával is, legalább a fiatalabb generációnak ez fő óhaja s a reform, közvéleménynek is követelése : legyen egységes ruha. E kérdés körül azonban nagy a bizonytalanság s nagy a tévedés, amint eddig tárgyam a volt egyesek és testületek által. Sokan forma ruhát kívánnak a katonaság vagy a klérus módjára és abban tetszelegnek magoknak, hogy ez a ruha ad tekintélyt a ref. papi statusnak, feledvén, hogy a valódi tekintélyt nem a ruha adja és hogy a forma ruha ellen — még ott is a hol van — harcra kél a korszellem. Példa erre, hogy a francia katonatiszt szolgálaton kivül polgári ruhában látható. Szolgálaton kivül, ne feledjük ezt a kifejezést, mely későbbi fejtegetésünk basisa leend. Azután meg e forma ruha alakja is külömböző kívánalmak tárgya, mint ezt láttuk a Nemes-féle tervrajznál is és látjuk ma is a gyakorlatban országszerte. Néhol a reverenda, máshol a zsinati kabát, ismét az attila vagy a szalon kabát stb. a kivánalom tárgya. Lehet-e ezt a sokféleséget egységessé tenni a nélkül, hogy az emberi szabadság korlátozva és az evangéliumi lelkészség fogalma megsértve ne lenne ? ! Sokán mondják, lehet. Én pedig az ellenkezőt állítom egy évtized tapasztalása folytán. Avagy az ide vonatkozó törvényt megtartottuk-e, keresztül vittük-e ? Ugy-e, hogy nem ? És pedig azért nem, mert e törvényt a közérzület, a közgondolkodás nem fedezi. S minden törvény, mely nem ebből meríti érvényesüléseinek erejét, holt törvény marad, még a fegyelmi büntetés szankciója mellett is. Mert lehet-e azt parancsolni, hogy a közéletben, a társadalomban én, a ref. lelkész minő ruhában járjak ? !*) Megsúgja azt az érzületem, hogy milyenben, hivatalom jelleméhez mért setét színűben, de hogy mily alakú legyen a közéletben, azt nem. Mindenesetre olyan ruhában járok, aminő kerül szerény jövödelmemből és aminőben járnak a társadalom más tagjai is, mert én is polgár vagyok a közéletben és a mai világnézet nem is nehezményezi ezt, ellene lévén az elkülönítő kaszt rendszernek. Már érintém, hogy ruhánk felőli nézetben tévedés is van. Igen, mert nem különböztet a hivatalon kivüli és a hivatalos ruha között, szolgálaton kivül és szolgálatbani között. Ezért láttuk és látjuk igen sokszor a hivatalos és szolgálatban használt ruhát a vendéglőkben és piacokon is, a mindennapi használatban. Ez az ami ellen tiltakozik a Vallásos érzület. Az a hivatalos ruha, melyben a ref. lelkész a templomban megjelenik, soha és sehol máshol ne használtassák, a közélet vásárjába be ne vonassék, hanem ha reprezentálás alkalmával. Ez a főkivánalom. Az a ruha, melyben én az Ur előtt állok, amelyben ón keresztelek, úrvacsorát osztok, prédikálok és temetek, az én lelkészi ruhám, a hivatalos ruhám; ezt aztán a közéletben nem használom, nem szabad használnom. Ezt megmondja nekem törvény nélkül is az ón érzületem. “) Mostani törvényünk se ezt akarta szabályozni. Szerk.