Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1904-03-13 / 11. szám

171

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

172

dóit is! Mert a lelki megújhodáshoz nem pénz, nem paragrafusok és nem frázisok kellenek, hanem elevenítő lélek; az az evangéliomi bátorság, mely a lélek ereje. Őseinktől újra meg újra elvették a vagyont, el a polgári szabadságot; elzárták előttük az állami jövedelmező állásokat, de azért kitartottak hitük mellett, sőt annál inkább. Miért? Mert megvolt bennük az elevenítő lélek. Mi bennünk pedig nincs meg.

Maga az, hogy minden tizedik esztendőben oly mohósággal változtatjuk, módositgatjuk törvényeinket s hogy ezek mellett még százféle szabályrendeletet alkotunk : bizonyítja leginkább, hogy nincs meg bennünk az elevenítő lélek. Őseink ama rémítően nehéz időkben századokig beérték egy törvénykönyvvel, s „a bibliára támaszkodva, meg tudták védeni szabadságukat“ — mi pedig nem a bibliától, hanem a se szeri, se száma törvény- és szabályrendelet-paragrafustól várjuk üdvünket.

Tessék csak bárkinek is figyelmesen áttanulmányozni eddigi törvénykönyvünket, meg fogja látni, hogy abban igen szépen, bibliai alapon és részletesen össze van állítva minden rendű és rangú egyháztag részére a kötelező szabály; elkezdve a gyülekezet egyes tagjain, folytatva a presbitereken, tanítókon, tanárokon, lelkészeken, espereseken, püspökökön és a világi tisztviselőkön. E törvények oly kielégítők, hogy ha nem csak a papiron, de a lelkűnkben is megvolnának, sőt ha a papiron nem volnának is meg, de a lelkűnkben élnének : akkor másként állanánk ; akkor erősek, bátrak és kitartók volnánk ma is ! Akkor nyíltak, egyenesek és erélyesek volnánk kifelé és befelé is. Most pedig igen sokszor játszunk bujósdit! Még arra sincs meg bennünk az evangéiiomi bátorság, a lélek ereje, hogy belülről, a magunk körében erélyesek legyünk egyházi életünk jó rendje és tisztasága érdekében. Mert föltéve, de meg nem engedve — hogy ezzel a mindent ügyesen takaró közmondással éljünk, — föltéve, hogy valamelyik gyülekezeti tag, vagy éppen presbiter, tanító, tanár, lelkész, esperes követne el súlyos vétséget, amivel magát, mint egyszerű keresztyént megbélyegezné : lenne e evangéiiomi bátorságunk nem arra, hogy mint a kaszinók és társaskörök kebelükből az ilyent eltávolítják, kigolydzzák, — kizárjuk a gyülekezetből, de csak arra is, hogy megintsük, vagy megfeddjük?! . . . Föltéve, de meg nem engedve, hogy egy presbiter, tanító, tanár, lelkész, esperes olyant cselekednék, vagy olyan mulasztást követne el, amivel sértené a köz érdekeket, megtévesztene és rossz irányba vinne sokakat; ha oly vétséget követne el, ami ellenkezik azzal az esküvel, amit hivatala elfoglalásakor tett, ha nem annak a pályának élne, amelyik neki társadalmi állást és kenyeret ád, hanem idegen mezőkön törné, marná magát a koszorúját alkotandó virágokért: lenne-e evangéiiomi bátorságunk a fegyelmi törvény §-ait rá alkalmazni s nem az lenne-e a legfőbb gondunk, hogy nagy körültekintéssel megfontoljuk, milyen befolyásos és tekintélyes egyén az illető és

természetesen mindjárt befolyásos, mihelyt tollforgató, gyűléseken szóvivő, vagyonos ; aztán, hogy latolgassuk, hogy vétségének nyilvános tárgyalása nem hozna-e szégyent az illető által elfoglalt állásra, magára az intézetre, a felügyelőkre, a kormányzatra ? Ha pedig valaki a bibliára támaszkodva, amely a föltett esetekben az egyház közjava és jövője érdekében neki is mondja: szólj és ne hallgass — csakugyan szólna : az evangéiiomi bátorság s a lélek erejének tulajdonítanánk-e eljárását ? Nem röpködnék-e körül a kárhoztatás hollói, folyton csak ezt hallatva: tapintatlanság, személyes ellenszenv, sárga irigység, gyűlölködés! . . . Nem idézgetnék-e, értelméből persze egészen kiforgatva, ezt a bibliai mondást: „a szeretet mindeneket elfedez?,,

Vagyonunk — ugylátszik — majd csak lesz ; §-ok és frázisokban se lesz hiány ; belső bajra külső tapaszok ; de vájjon az evangéiiomi bátorság és a lélek reje mikor lesz meg nálunk kellő mértékben ? Hol vannak Mózeseink, akik új, lelkes, elszánt nemzedéket neveljenek az ígéret-földe elfoglalására ?

L. K.

Fölhívás a magyar nőkhöz.

A „Mustármag“ szerkesztője által rendezett szeretetvendégségen az ott összegyűlt előfizetők, a szerkesztővel élükön, kimondották, hogy szent kötelességüknek ismerik azon munkálkodni, hogy Magyarország minden városában és falujában akadjanak nők, akik készek Isten országának terjesztéséért valamit tenni. El kell már egyszer vetnünk magunktól azt a veszedelmes előítéletet, hogy a hitélet fölébresztése és erősítése, a lelkeknek az Istenhez való vezetése csupán a papok 'dolga. Meg kell látnunk, hogy szegény magyar népünk teste száz sebbel vérzik s hogy mind e sebek közt a legfájóbb és legvészesebb az, hogy százezren és százezren járnak Isten nélkül, hit nélkül, a bűn utjain. S tudnunk kell azt is, hogy e százezrek felerészben nők és hogy a nők szivéhez hozzáférkőzni, nekik lelki segítséget és erősítést nyújtani a nők vannak hivatva. De akik másokon az evangéliumnak egyedül biztos gyógyszerével segítni akarnak, azoknak maguknak már meg kellett ízlelni és tapasztalni annak gyógyító, vigasztaló, fölemelő erejét. Mert aki azt hiszi, hogy ő a maga erejéből, a maga jósága által elegendő erős arra, hogy másoknak igazi segítséget tudjon nyújtani, az nagyon csalódik; az jobb, ha munkába se indul, mert úgyis hamarosan meg fog lankadni s az akadályoktól visszarettenni. Osmerjük el mindnyájan, hogy előbb vennünk kell az Istennek kegyelméből, mielőtt másoknak valamit adhatnánk. Arra szólítjuk föl tehát a magyar nőket mindenütt, ahová ez a szózat el tud hatolni, hogy azok, akikben komoly vágyódás van arra, hogy valami jó munkát végezzenek, első lépés gyanánt azt tegyék, hogy szent elhatározással kezdjék olvasni a bibliát, akár külön-külön, akár, ha ketten-hárman akadnak egy-egy helyen, együttesen. Olvassák azt minél alázatosabb szívvel, legelőbb is azt kutatva, mit kell abból