Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-01-03 / 1. szám
5 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 6 Szabó Mihályné asszony a már 1893-ban oda Ígért házát. közjegyzőileg az egyház nevére Íratta. Ezek voltak eddig a banai ref. egyház lelkészei. Közülük négyet takarnak a banai temető hantjai. Tanítók. A banai egyház tanítóinak névsorát csak 1709-től, mióta anyakönyve van, lehet kezdeni. Mert külön feljegyezve sehol nincsenek és igy csak az anyakönyvekből, ahol részint mint atyák, részint mint kereszt atyák vannak bejegyezve, böngészhettem ki őket. Ilyen formán van a névsor : 1. Pathai János: 1709 — 1723. 2. Némedi István: 1723—1729. 3. Debreczeni György: 1729 —1738. 4. Naményi Mihály: 1738 — 1741. 5. Laki Gergely: 1741 —1757. 6. Szikszai Mihály: 1757—1770. 7. Dénes János: 1770—1771. 8. Horváth Gábor: 1771—1773. 9. Némedi Mihály: 1773 —1783. 10. Veres László : 1783 —1815. 11. Szeghő András: 1815 —1828. 12. Németh Pál: 1828—1833. 13. Ágoston István: 1833—1844. 14. Nagy Dániel : 1844—1887. 15. Katona József: 1887—1888. 16. Antal Dénes: 1888 —1896. 17. Székely Géza : 1896-1900. 18. Tóth Lajos : 1900 — Ezen tanító urnák közül Nagy Dániel iránt, ki a temetőben nyugszik, szép kegyeletét mutatta a banai gyülekezet, amenyiben önkéntes adakozásból szép síremléket készíttetett neki Gyalókai Béla lelkészke dése alatt. '(Folyt, köv.) Sebestyén Dávid, kocsi lelkész. Önálló életre vezetés. Ama nevezetes pillanat elérkezett, amidőn a gyermek elszakad, életében már másodszor, egy olyan helytől, hova őt. emlékek kötik. Az első kilépés a szülei háztól történt eme második állomásig — az iskola kapujáig. Gyermeki lélekkel a múltba tekint s elgondolkodik : hejh, milyen nehéz szívvel indult először ide ! Eddig még mindnyájának gondolata megegyezik, hanem most, amikor innen vesznek búcsút, az érzelmek alighanem vegyesek, aszerint, ammiképpen kellemes vagy kellemetlen emlékek foglalkoztatják. A meghatottság kinyomata, meg az egykedvűség eléggé tájékoztatnak a felől bennünket. Az egyiknek szemében titkon megcsillan a könny, a válás fájdalomkönnye, a másikéban az örömé, a szabadulás érzetében. Oh mily kimondhatatlan boldogság az, midőn ily vegyes érzelmi nyilvánulást nem vagyunk kénytelenek észlelni, ellenkezőleg mily kin a lelkiismeretfurdalás. . . . Ismétlődik tehát minden évben az a kebel szorongató jelenet a tanítványait igazán szerető tanítónál, ami a szülőket meghatja a válásnál, búcsút vesz egy egyes csoporttól évenként — elérzékenyülve, de mégis vigasztaltatva ama jól eső tudattól, hogy imé nemzedékek vonulnak el a tudomány forrásától, ő általa felüdítve, — Isten segedelmével — szomjuk kielégítve. A komoly életküzdelemre megtétetett az első lépés, a tántorgó járások megszűntek s a kis harcosok bátrabban haladhatnak a cél felé. Mielőtt oda megindulnának s önállóan előre törnének, a vallás jótékony szelleme melléjük áll, imigy hallatva szavát : „Ti az élet útjára induló vándorok, testileg kifejlesztve, ismeretekkel megrakodva, most már igazában megkezditek a sirig tartó, komoly életpályát ; hosszú az az út annak, a ki rajta végig mehet, mig végére értek, izmaitok meglazulnak, szellemi látkörötök kis térre szorul, de van egy hatalmas erő ami mindenkor híven fog munkálódni bennetek, vegyétek ezt: erősödjetek meg hitetekben, akkor tántorodás nélkül járhattok !“ Tehát az egyház az első, a ki jó példával jár elől, megmutatván azt a módot, hogy miképpen vezetendők az elemi népiskolából kikerült tanulók az önálló életre. Az evang. reformált hitfelekezet iskolájában, a politikai közokt. törvényeket is híven betöltve, az elemi fokon kiképzett tanulók a hiterősítés befejeztével még az évzáró vizsga idejéig kötelezve vannak tanoda látogatásra. Ennek megtörténte után sok növendék van, aki tanítójával nem találkozik oly helyzetben, hogy az legalább rövid utasítással láthatná is el jövőjét illetőleg, már pedig, ha bárki ezt sikerrel hatékonnyá teheti, az senki más nem lehet, mint az, akinek hetek, hónapok, sőt évek hosszú során megengedtetett a növendék lelkületébe, életviszonyaiba való mélyebb tekintés. A gyermekek az iskolából kilépvén : „lesznek földmiivevelőkké, mester- és kereskedő inasokká, mások cselédekké , némelyek tovább folytatják a tanulást, —“ mondja a beszéd ért. gy. tanító vezérkönyv. Ezen esetek megnehezítik azt, hogy a tanító növendékeit az ily változás beálltával az önálló életre — legalább részben — kiképezhette, ha előzetesen nem tétettek lépések arra nézve a mindennapi iskoláztatásakor vagy legkésőbb a hiterősítés megtörténte után. Ezt, amelyet a most nevezett időtartamra szabni helyesnek tartanék, szeretném elnevezni „átmeneti intézkedésnek.“ Ez az intézkedés, mely tehát a mindennapi és ismétlő,- vagy más felsőbb fokú iskola között űtegyengető munkásság volna ; föltéve azt, hogy a mindennapi oktatásnál igyekeztünk arra, hogy az önálló életre képezzünk, — a következőképpen mehetne végbe. Ama legnagyobb tanító methodusát utánozva, igy kellene szólauunk tanítványainkhoz : „Még egy kevés ideig veletek leszek, — amiket az alatt mondok, — jól őrizzétek meg sziveitekben.“ Mindeddig Isten jó voltából szülőitek s az én oltalmam alatt gondtalanul éltetek, de nem tudjátok sem napját, sem óráját, hogy vájjon nem kell e szüléitektől s más egyéb gondviselőitektől is elválni és úgy maradni, mint a „pásztor nélkül maradt juhok.“ Itt van hát annak ideje, hogy jövőtök felől komolyan kezdjetek gondolkodni. Képzeljétek el azt a szomorú helyzetet, amibe jutnátok azon esetben, ha egyszerre min-
