Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-02-14 / 7. szám
105 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 106 részét, hanem a tényleges lakáspénzt veszik és igy előáll az a következetlenség, hogy a fizetésnek bizonyos részét a szerint, amint az államkincstárra előnyösebb, egyszer törzsfizetésnek, máskor lakáspénznek tekinti az állam ; törzsfizetésnek akkor, mikor az adót kiveti és lakáspénznek akkor, mikor a nyugdíjat megállapítja Véleményünk szerint a törzsfizetés teljes beszámítását csak úgy lehetne minden esetben biztosítani, ha törvény kötelezné az iskolafenntartókat, hogy alkalmazottaiknak akkora lakáspénzt adjanak, mint az állam ad, vagy adna a maga tisztviselőinek a tanintézet hehelyén ugyanazon törzsfizetés mellett. Minden más megoldás vagy csak mérsékelné és kevesebb esetre szorítaná a törzsfizetés megcsonkítását vagy szabad kezet adna a fenntartóknak a törzsfizetés és a lakáspénz arányára nézve, ami oly visszaélésekre adhatna alkalmat, amelyet a törvény a szóban forgó rendelkezéssel éppen meg akart előzni. (Folyt, köv.) Dóczi Imre, Karai Sándor, az orsz. ref. tanáregyesület előadó, elnöke. Tanári sirhalmok a pápai temetőben. Ha kimegyünk a pápai temetőbe, hasztalanul keressük a több százados főiskola régebbi tanárainak sirját, nem találjuk azokat sehol, mintha sohase éltek volna, vagy soha meg nem haltak volna. Pedig éltek is, meg is haltak, itt éltek városunkban, de haláluk már nem itt érte őket. Nemcsak meghalni, megöregedni is máshova igyekeztek és a pápai főiskola csak addig volt tanári munkásságuk otthona, mig fiatalok voltak, s két, három évi, de leginkább csak egy évi' tanításuk után a régi századok tanárai innen máshova siettek. Ezt a ma különösnek tetsző állapotot az magyarázza meg, hogy a XVI-ik századtól egészen a XIX- dik század közepéig, több mint 800 évre terjedő időben, a főiskola gimnáziumában publicus praeceptorok tanítottak, s a publicus praeceptorság csak mintegy a deák évek folytatásául, betetőzéséül szolgált. Mint a protestáns főiskolák általában, úgy a pápai is, nem elégedett meg az inaknak pusztán a tudományokba való bevezetésével, hanem a nevelés betetőzéséül azt tekintette, hogy a növendék azt is tanulja meg, hogy miképpen kell a szerzett ismereteket másoknak is átadni, vagyis értékesíteni, szóval a tanítás mesterségét is tanulja meg, s erre nézve a gimnáziumi osztályok tanítása szolgált gyakorló iskolául. így állván a dolog, nagyon érthető, hogy a tanulói évek betetőzéséül tekintett publicus praeceptorságtól minden ifjú, a köteles egy év leteltével, szabadulni kívánt. Elég ideig volt ő már deák, unta az iskola falait, hol minden lépését az iskola szabályaihoz kellett szabnia, mennyivel szabadabb az élete a falusi rektornak, a káplánnak, vagy papnak, azért mind a hárommal szívesen felcserélte publicus praeceptori székét a legelső kínálkozó alkalommal. Erre a cserére különben nemcsak az iskolai szabályok, hanem anyagi helyzetük is csalogatta Újainkat, mert mig a publicus praeceptorok még a NIX-ik század elején is, a deáksággal közös, ingyenes ellátásukon kívül, csak 30 írttól 50 frttig terjedő évi fizetést kaptak, addig a falusi rectoriák még vagyongyűjtésre is alkalmat adtak a takarékos ifjúnak, aki megtakarított pénzével azután a külföldi egyetemek látogatására mehetett, mert ez volt céljuk a régente egyházkerületünkben is fenntartott academica rectoriáknak. A publicus praeceptor, vagyis a gimnáziumi tanszéken volt elődünk, bár tanítója volt a deákságnak, mégis még ő maga is deák volt, főiskolánknak még csak alig száz éves rendszabályai is világosan ezt mondják 1707-ben : „Minden Praeceptor egyszersmint Deák is és igy minden Deákokat illető törvényeknek és büntetéseknek alávettetett legyen.“ így a pápai főiskolában, mint az általában a múlt századokban a külföldön is szokásban volt, az egész oktatás, az egy rectorprofeszszori vagyis igazgatói tiszt kivételével, az ifjúság kezében volt. Ezenkívül az ifjúság kezében volt az iskola gazdasági ügyeinek, a közös étkezésnek, közös lakásnak, az itt kívánatos jó rend fenntartásának ügye is, s a végző deákok, mint a Coetus vezetői, gondozták, fegyelmezték, oktatták a kisebbeket. A tauulóifjunak utolsó iskolai éve a publicus praeceptorság volt, s csak ha ez a tisztség is letelt róla, akkor mondhatta el magáról, hogy iskoláit teljesen elvégezte, már most kiléphet az életbe. Ezeket tekintetbe véve, megértjük, hogy a főiskola életének első századaiból nincsen tanári sirhalmunk a pápai temetőben, mert csaknem kivétel nélkül fiatal emberek tanítottak főiskolánkban, s igy ha közülük valaki megbetegedett, épugy mint a többi deákot, szülői haza vitették. De hát talán a rector professorok, akik már nem voltak deákok, mégis csak szaporították a pápai temető lakóinak számát ? Meg kell vallanunk, hogy az ő sorozatukból sem tudjuk senki sírját megmutatni, s a főiskola történetéből azt következtetjük, hogy még az ő sírjukat is hasztalan keressük a pápai temetőben. Azt olvassuk ugyanis a főiskola történetében, hogy a rector professori tiszt sem volt állandó és életfogytig tartó hivatal főiskolánkban, hanem megválasztatásuk csak egy-két évre szólott. 1663-tól 1752-ig például, vagyis 89 év alatt, 41 ízben történt változás ezen tisztség viselésében. így azután a rector professorok is, mielőtt megöregedtek volna, állandó fedél alá igyekeztek jutni főiskolánk kebeléből. Azonban a rector professorok változása még sem volt oly sűrű mint a publicus praeceptoroké, mert ha az illető hivatali ideje alatt rendes papságot nem kaphatott, akkor, vagy egyéb okból is, megmarasztotta őt az iskolafenntartó pápai ref. egyház, igy történt 1724-ben is, amikor azonban hozzátették a marasztaláshoz, hogy: „Valamint az introduotiójakor is eleibe adatott, most újból figyelmeztessék, hogy a scholabeli ifjúságra, a jó rend fenntartására, gondja legyen.“ A rector professori tisztség elvállalása azonban nem volt kötelező, míg a
