Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-15 / 20. szám
343 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 344 kultusz erősen foglalkoztatja az elméket. Hiszen a kultusz az a szilárd keret, amelyben valamely vallásnak tartalma a szabad vizsgálódás és gondolatnyilvánítás számtalan hullámzásai között is határozott kifejezésre jut s maradandóbb létet nyer. Úgy hogy ha a hitvallás a mértföld mutató, ameddig az illető felekezet szelleme a bibliai örök igazságában eljuthatott, a kultusz pedig ezen vallás szellemi állapotnak a pecsétje. A madarat tolláról, az embert ruhájáról, a vallást pedig kultászáról ismerheted meg. Hiszen a legnagyobb mesternek, Istennek, — akinél pedig mi okosabbak, bÖlcsebbek sehogy sem lehetünk, — művében, a nagy világban is az eszme, a tartalom szorosan összeesik a formával. Sőt bizonyos régi bölcseleti felfogás szerint valamely természeti dolog lényege nem más, mint annak megjelenése, formája. Talán igazuk volt, amikor azt mondották : „esse dat forma rei.“ A mi ev. református vállásunk lényege, tartalma az evangéliom. Az evangéliom szellemét kell hát annak visszatükrözni. De ám ezt magyarázzuk mi alaposan félre a kultuszban! Mennyi a szívre és észre, a képzeletre és akaratra hasó tanulságot nyújt a szentirás ! Mily mélység és magasság, nyilvánvaló és felfoghatatlan titkos dolgok, mennyi igazság és szépség, mennyi erő és szinezet nyilatkozik meg az ige szózatában. És az egészet uralja annak a szelleme és tanítása, ki ut, élet és igazság. De nem az első keresztyénekről veszem én a példát, hisz ezeknek még kifejlődött egyházi életük nem is lehetett, hanem magának a Szentirásnak szelleméből. Es ha a mi, meggyőződésem szerint túl egyszerű és a tanítói elemekkel túltömött kultuszunkról értekezni most nem tárgyam, rámutatok templomaink berendezésére, mert az itt tapasztalható és sok helyt botrányos hiányosságnak oka lelkészeinek egy részének hiányos építészeti és szépészeti érzéke s mindenek felett amég hiányosabb, sőt sokszor határozottan hibás ,,nép“-nek a határon túlmenő beavatkozása. Ha már templomainknak egyszerűségét is a mértéken túlhajtottuk, de legalább a szűk korlátok között igyekeznénk architecturánkat és berendezésünket fejleszteni. Hiszen ma már a profán életben is, még a nagyvárosok utcáira helyezett megnevezhetlen helyeket is bizonyos szépítészettel igyekeznek előállítani. De bizony láttam én már sok falusi és városi ref. templomot oly helyeken is, ahol az anyagi erő nem hiányzott, — amelyek az Ízléstelen otrombaságnak, az Istenimádás szent helyét profanizáló hétköznapiasságnak megtestesülései valának. Hála Istennek, ma már a legkisebb templomnak is az egyházi felsőség ellenőrzése mellett, az építészeti követelmények szerint kell építtetnie. De még mindig marad hely a „presbitérium“ vagy „közgyűlés“ akaratának. P.-án építettek pl. egy különben szép templomot. A gyülekezetnek volt e célra megfelelő mennyiségű tölgyfája. Eladhatták volna a tölgyfát s vehettek volna fenyő fát. Megmaradt volna 1200 korona. Erősen leszavazták : nem lehetett eladni. Jó, hát legyen a tetőn tölgyfa, mert tartósabb. De a plafondra teljesen felesleges volt azt megtartani, sőt szépészetileg hátrányos is, mert igy laposra kellett hagyni a mennyezetet, holott lehetett volna boltozatos is, ami legjobban megfelelt volna az illető épülettervnek s általában az „Isten háza“ eszméjének. De hát a „népek abba sehogy se egyeznek bele.“ Hajótörést szenvedett minden lelkipásztori vezetés és tanács. Aztán jött a templom berendezése. Szives figyelmet kérek, mert sok helyen ismétlődött és még ezután is bizton ismétlődő kellemetlenkedés. Ugyanis a templom valami 22 m. hosszú, tehát bizton meghallatszik a szónok hangja, ha a szószék a templom végében van is. És ez az igazi megfelelő elrendezés. Amig csak lehet, a szószék és urasztala, mint az igének és sákramentomnak szentséges helyei már elrendezésükben hadd hordják magukon az istenes fenséges jelleget. Megilleti azokat a főhely. Isten szól onnan az ige álal a gyülekezethez, Az égi kegyelem keze nyúl felénk a sakramentomokban. Csak az akusztikának legvégsőbb szüksége szállítsa le méltó helyéről a szószéket és urasztalát az oldalfal közepére. De mert a régebbi „szokás“ szerint minden kis templomban oldalt áll a szószék, nem következik, hogy annak örök időkre úgy kell történnie minden építési alkalommal, különösen pedig nem akkor, ha mint a nevezett P. n már a templomnak stilja tiltakozik az ellen. Mert e helyen a templom végében praktikusan és finoman maga magát kínálja egy sanotuarium-féle térség a szószék és urasztala befogadására. Hanem hát összetanácskoztak az „elöljárók“ és a „népök“, hogy hát biz abból nem lesz semmi. Ők azt „sehogy se engedhetik meg“. Hanem legyen a fó'bejárás oldalt, s áttellenében legyen a szószék. A lelkész már kifogyott a szépészeti érvekből, aminek természetszerűleg felvilágosító haszna úgy sem lehetett ott, ahol a „szépség“ legmagasabb fokban a tulipános ládán szemlélhető. Segítségére állottam hát én az illető lelkésznek, a ki az esztétikai érvekkel szintén kudarcot vallottam. Praktikus érvekkel állottam elő, nevezetesen azzal: 1. hogy a szószék a templom végén a sanctuariumszerü helyen lesz, a lelkész az egész gyülekezetei szemben találja, nem kell a nyakát ide-oda tekergetni, 2. Sok helyet is meglehet igy takarítani, amit a közép bejáró elvenne, 3. Nem szükséges a nagyobb közép ajtóra költeni, mert az oldalfal végében, de a szószéktől lejebb megteszi egy kis ajtó is, hogy a lelkész, meg,— ha már annyira rágódnak rajta, — külön a férfiak kimehessenek rajta, 4. Ha valaha több karzatra lenne szükség, úgy felállíthatják a templom másik végén kívül a két oldalára is, mig ellenkezőleg csak a két végén s az egyik oldalon állíthatnák az fel. Ez a magyarázat sem használt semmit a „szokás“ ellenében. Végre is a kollega erőszakhoz és fogásokhoz folyamodott, hogy t. i. „ez az én hivatásom stb.“ meg „különben nem kapunk segélyt stb.“
