Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-01 / 18. szám
301 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 302 Fennálló ének. Ének. Előfohász. Imádság. Apostoli hitforma. U. n. prédikációra szóló rövid ének. Textus helyének kétszeri kijelentése s egyházi beszéd. Imádság. Úri imádság. Adakozásra felhívás. Megáldáe. Hirdetések. Az ének csakis a hiva talosan elfogadott énekes könyvből vehető. Az éneklés gyülekezeti éneklés legyen ; énekkarok csak ritka esetben szerepelhetnek, de ekkor is a hivatalosan elfogadott énekeskönyvből vett darabokat énekelhetik az istenházában. Az úri imádság példányszeriiségénél, symbolikus tekintélyénél s kitünően liturgikus természeténél fogva teljes tiszteletben részesítendő lévén, ne legyen szabad azt senkinek semmi frasis-cafrangokkal toldozgatni, különfélekép módosítgatni. Tartozzék azt mindenki kritikailag megállapított szövegében imádkozni. A dokszológia azonban, noha az nem igazeredetü, mint kitűnő befejezés nem hagyandó el. Előadó ajánlotta, hogy az ős keresztyén egyház s némely külföldi ref. ekklézsia példájára az úri imádságot mondja fennhangon a gyüleket a dokszologiáig; a dók szologiátmondja fennhangon maga a lelkész s rá az áment — mint általában minden imádság ámenét — mondja ismét fennhangon az egész gyülekezet. Sokan ebben, hogy úgy szóljak, pápista kovászt látnak. Ez azonban nagy tévedés. Nem azért, hogy hiszen külföldön igazhitű kálvinista gyülekezetek is igy cselekesznek, hanem mivel a „passiva assistentia“ pápista elvével ellentétben ez tevőleges részt juttatunk a hiveknek Pál korinthusi első leveléből (14, 16.) tudhatjuk, hogy pl. az úrvacsorái könyörgést a gyülekezet ámene pecsételte meg. Mindeneknélfogva az értekezlet egyhangúlag szükségesnek nyilvánította, hogy a mainál okvetlenül több tényleges szerephez kell juttatni a népet közistentiszteleteinken. Egy istentiszteletben elég egyszer elmondatni az úri imádságot és pedig legutolsó ima gyanánt, hogy „benne a megelőző imák még egyszer hatékonyan öszszefoglaltatnának, isméltetnéuek, már csak azért is, mert benne az Isten elé járuló gyülekezet egyes tagjának közösségi érzete, testvérisége, már a megszólításban is ki van fejezve, mi az áhítatosságnak magasabb fokát tételezi fel.“ A mostan szokásos első úri imádság helyére az apostoli hitforma illesztendő be, nemcsak mivel az ős keresztyén istentiszteletnek is egyik alkateleme volt, hanem fontos lélektani indokból, hitéleti érdekből. Kívánatos volna, hogy a nép ezt fennhangon mondja liturgusával. Sót ős keresztyén és ref. minta után indulva óhajtandó volna, hogy bűnbánati vasárnapok délelőttjén és nagypénteken a „tizparancsolat“ mint a bünbánat érzésének mélyítő eszköze a közistentiszteletben az egész gyülekezet által mondatva méltó helyét nálunk is elfoglalja. Az adokozásra felhívás, mint lényeges liturgiái alkatrész a vasárnapi, ünnepi délelőtti istentiszteletek keretéből nem hiányozhatik, mint jelenleg több helyen kicsinylőleg elhagyják. Az alamizsnák beszedése aztán mindig elveink szelleme szerint végeztessék. Ami a szorosabb értelemben vett biblia olvasást illeti, azt a délelőtti istentisztelet körébe, az istentisztelet egységének megzavarása nélkül beilleszthetőnek nem tartja az értekezlet. Annál szigorúbban meg kelazonban követelni a lelkészektől, hogy azt — felváltva a kátéval — vasárnap délutánokon, továbbá az advent és böjt időszakában hétköznaponként 2—3-szor rendszeresen olvassa és magyarázza. A megáldó szavak kizárólag a bibliából kölcsönzendők minden alkalomra; ámde teljes hűséggel az eredeti szöveghez. A hétköznapi közistenitiszteletünk rendje : Fennálló ének. Szentirás olvasása, magya-Lnek. rázása Előfohász. Úri imádság. Könyörgés. Záró imádság. Ének. Könyörgés reggel, este tartassák, ha legalább egy úrvacsorával élni jogosult személy jelenik meg a templomban lelkészen és énekvezéren kívül. A temetkezéseknél tapasztalt szertelenségek, viszszaélések, viszásságok vasszigorral megszüntetendők. Különösen eltiltandók az u. n. verses búcsúztatások, mmt amelyek tapasztalás szerint hiúságot, kevélységet ápolnak, háborúságot, gyiilölséget támasztanak, a búcsúztató egyént a rimfaragás kinpadjára feszítik s nem egyszer nevetséget, ez által is botrányt okoznak, a gyászolók fájdalmát a köteles vigasztalás helyett fokozzák, általában nyílt megtagadást jelentik ez istentiszteleti sarkalatos elvnek : „Lélekben és igazságban.“ Akik még úrvacsorával nem éltek, csakis háznál tartandó imádsággal, legfeljebb rövid emlékbeszéddel temethetők. Ily esetekben a szertartás sorrendje ez legyen : Ének. Beszéd, alapigék nélkül. Előfohász Úri imádság. Imádság. Megáldás. Apostoli hitforma. Ének. A sírnál, hová a lelkész minden halottat kisérjen ki, néhány szóból álló „ultimum vale.“ Urvacsorázó személyek temetési szertartása történhetik vagy csak a háznál vagy a felek kivánatára templomban és temetőben is egyúttal. Ha csak a háznál történik, lehet a fenti sorrendbe foglaltan imádsággal vegy esetleg prédikációval is. Ha egyszersmind templomi szertartás is tartatik, a beszéd nem a háznál, hanem a templomban mondandó. A templomi gyászistentisztelet keretébe a vasárnapi istentisztelethez hasonlóan az első úri ima helyére az apostoli hitforma annál inkább beillesztendő, mivel épen haláleseteknél van nagyobb szükség vigasztalására eme szavaknak: „Hiszem, testünknek feltámadását és az örök életet.“ A temetőben ének, előfohász, imádság, kívánatra rövid alapige nélküli beszéd, úri imádság s megáldás alkossák az istentiszteletet. Esketés helye rendkívüli esetektől eltekintve a templom. Napjait, óráit ma már szorosan úgy megszabni, mint régenten, nem tanácsos. A tövényben 18*
