Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-02-22 / 8. szám
121 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 122 kell párhuzamos osztály, mert hisz ezen a címen csak 2400 koronát vesz föl, azzal pedig annyi párhuzamos osztályt nem lehet fönntartani, mikor a folyó évi ilyennemü kiadások öszszege legalább is 7000 korona. Nem terjeszkedhetek ki a költségvetés minden egyes tételére, csak egyes pontokra vagyok bátor szerény véleményemet nyilvánítani. És pedig a főiskolai pénztárnál alapítványok tőkésítése föl van véve 2460 kor. úgy is mint szükséglet, és úgyis mint fedezet, melynek már 11-ik részlete járja, vagyis 11 X 2460 = 27060 kor. van tőkésítve. Kamatozik ez mint meglevő tőke vagy csak olyan holt tőke? (Folyt, köv.) Barcsi József, főgymn. tanár. A kercai egyház múlt évi életéből. Egyetemes ref. anyaszentegyházunk érdekében álló, hogy néha néha kisebb egyházaink is életjelt adjanak magukról a nagy nyilvánosság előtt vagy legalább is általánosabb érdekű eseményeikről számot adjanak. Ily általános szempontból akarom bemutatni e lapok olvasói előtt a kercai egyház múlt évi működésének egypár kimagaslóbb eseményét, reményelvén, hogy nem cselekszem fölösleges dolgot ez által. A ki valaha megfordult Őrségnek e vég vonalán, nyilván ismeri, hogy a mi népünknek mily nehéz harcot kell folytatnia megélhetéséért, a mindennapi kenyérért. Belsősomogyi, sőt még tolnai s baranyai testvéreink is gyakran láthatják maguk között a „szegény tótokat“ (igy nevezik ott, noha szin magyarok!) a mint fazekat árulgatva vagy nyáron kaszával s cséppel megjelennek közöttük s bejárják azoknak sokkal gazdagabb vidékeit, hogy maguknak keresetet szerezzenek s otthon maradt családjaiknak elegendő gabonafélét vihessenek haza munkájok béréből. Úgy, hogy szegénysége mellett az egyházföntartásának nálunk épen nem kicsinylendő terhe ugyan ám becsületére válik. És ez a nép, bár súlyos a vállaira nehezedő teher, zúgolódás nélkül hordja azt, sőt őseitől öröklött buzgóságának igyekszik újabb alkotásokkal is hathatós bizonyságát adni. Nehezen mozdul, az igaz, lassan lelkesedik, de midőn valaminek szükségességéről meggyőződött annak, érdekében buzgón áldozik. Több évvel ezelőtt nehéz gondokkal kellett megküzdenie anyagiakban szűkölködő egyházunknak. A lelkészi és tanítói lak, gazdasági épületei helyett újakat kellett építeni, két harangja elrepedt, föl kellett cserélni s mindezekhez temploma oly düledező állapotban volt, hogy renoválásával tovább késni nem lehetett. Az összehalmozódott sok tenni való az egyház erejét teljesen fölemésztette, súlyos adósságokba keveredett, melyekből még a mult évben is 1600 korona fönnállóit. Belátva azonban a gyülekezet, hogy kamatfizetésnek évről-évre fönnmaradó terhe hovatovább elviselhetetlenné válik tagjaira : egyhangúlag ez állapotnak végét vetni határozta. Kivetette tehát az adósság teljes Összegét híveire, a kivetett összeg teljes befizetésére két évi időt engedve. Ámde az egyszer a gyülekezet nem jól ismerte önmagát, mert ime már most, nem egészen egy év után a határozattól régi adósságunk az utolsó fillérig le van fizetve. (Bár csak sokunknak lehetne része ilyen csalódásban. Szerk.) Pedig csak a megelőző éven volt, hogy a lelkészlak renoválására 1000 korona vettetett ki ugyancsak rendkívüli adó képen s hogy önkénytes adományokból 400 kor. értékű urasztali készlet szereztetett be, s hogy a múlt évben vihar által megrongált templomunkat 600 kor. értékben újból javíttatnunk kellett. Ennyi megpróbáltatás után hiszszük, hogy egyházunk végre a megerősödés révpartjára hajózhat s hivatásának sikerülend megfelelnie. Csekefai és szombatfai fiókegyházaink életében is mindenkor emlékezetes fog maradni az elmúlt 1902-ik esztendő. Csekefa fiók az anyaegyháztól mintegy 12—14 kim. távolságra fekszik 132 ref. és 95 ág ev. lakossal, kik az ő anyagyülekezetüktől hasonló távol esnek. Maroknyi nép, ha a számot veszszük, annál hatalmasabb azonban a hitéért való áldozatkészségben. Lelkészeiket körükben csak ritkán láthatják, a nagy távolság miatt az IsteD igéje hallgatásában sem lehettek oly serények, mintsem óhajtották volna. Mit tettek tehát ? Testvér kezet fogott a kétféle hitvallású maroknyi nép s hogy lelkészeit annál többször láthassa maga körében s otthon hallhassa tőlük a szomjuhozott igét s mondhasson háladó éneket az ő Istenének, igen nagy munkához készült: templomot épített. Sokszor hallhattuk, de ritkán látjuk teljesülve, hogy az őszinte, buzgó akarat, látszólag bármily kicsiny legyen is az, diadalt arat. Nos a csekefaiakon beteljesedett ez. Két évi aggodalmaskodás, tervezgetés s nehéz munka után elkészült immár a diszes, kicsiny, de a falu népe befogadására elég tágas templom. Múlt év november 2-án nyílt meg először, akkor adatván át magasztos rendeltetésének a ref. és ág. ev. anyagyülekezetek lelkészeinek szertartása kíséretében. Megindító volt látni az egyszerű, szegény népet örömkönyet hullatva szemeiből, melyet csak az hullathat, kinek megadatott, hogy érezze magában azt a boldogító hitet, hogy Isten előtt kedves dolgot cselekedett. Ott áll a kisded hajlék csinos tornyával a falu fölött emelkedő kies domb oldalán ; harangjainak csengő szava hívja, édesen csalogatja magához a völgy népét, hogy ott zengje el örömét, ott rakja le a bánat terhét, midőn lelke bűnein bánkódva Istenhez tér, hogy méltó részese lehessen a Krisztusban megjelent isteni kegyelemnek. Áldja és szentelje is meg őket a minden kegyelemnek Istene, hogy az a kisded hajlék mindenkor Krisztusához hű és áldozatkész népet találjon maga körül. 8*
