Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-12-06 / 49. szám
801 DUNÁNTÚLI PROTSTANS LAP. 802 Jézus Krisztus tudakozta az írásokat. (James Stalker: „Imago Christi, or the Example of J. Christ“ cimii angol müvének Vili. szakasza.) III. A szentirásnak haszonnal való tudakozódására különféle módszerek szolgálnak. Ezekre nézve nem bírunk határozott utasítást Jézus ajkáról. De az ő eljárásáról szóló tudósításokból láthatjuk, -hogy mikép használta e módszereket. A szerint, hogy milyen módon tanulmányozzuk az írást, más meg más lelki jókra szolgál Istennek igéje, az egyik módszer egy s a másik más haszonra lévén megfelelőbb. Idvezítőnk példája azonban azt mutatja, hogy ő mindenképpen haszonnal orgatta az írást, 8 ebből következtethetjük, hogyan tudakozta azt. Ugytetszik, hogy Jézus különösen 3 célra használta nagy sikerrel a bibliát s fontos következményű ránk nézve, ha e tekintetben is az ő nyomdokain haladunk. 1. Védelmül használta Idvezítőnk az igét elsőben is a kisértő támadásai ellen. Midőn az ördög hozzájárnia a pusztában s megkísértő, a csábításokra mindig ezzel válaszolt: „Megvagyon Írva.“ Az ige volt kezében az a lelki fegyver, mellyel elfordítá magától az ellenség támadását. És éppen úgy védekezett ő a rossz emberek támadásaival szemben is. Mikor leselkedtek utána s próbálták valamiképp megfogni beszédében — Isten igéjével verte azokat tönkre. Különösen a vitatkozásnak ama nagy napján (Máté XXII. f.), közvetlen a gyászos vég előtt, midőn összes ellenei reá támadtak s a különféle pártok vezérei minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy zavarba hozzák és megcáfolják : támadásaikat egymásután verte vissza az írásból vett feleleteivel s végezetre elnémítá és megszégyenítő azokat, a nép íüle hallatára kimutatván, mennyire tudatlanok a szentirásokban, holott annak hivatalos magyarázói. Volt azonban egy másik ellenség is, amely ellen szintén ez volt fegyvere, s ez vala — az utolsó ellenség. Mikor a halál félelmei megkörnyékezték, mint magános embert a szorongó sokaság setét tömege, — ő erre a régi kipróbált fegyverre támaszkodott. A keresztfáról elhangzott 7 végszava közül kettő legalább — ha nem több — kedvelt zsoltárából van véve. S ezek egyike volt utolsó sóhaja, mellyel megszabadítá lelkét a halálnak torkából mondván : „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet!“ . . . Erre a célra elengedhetlen a szentirás szavait emlékezetünkbe bevésni. Es Jézus, mint már mondám, vissza tudta emlékébe idézni a bibliának számtalan sok versét s azonnal rátalált az alkalom kívánta fegyverre. Minekünk is gyakorta nincs időnk arra, hogy keresgélve találjuk föl az igét, — nem egyszer minden azon fordul meg, hogy fegyverben álljunk, karddal a kézben. Ebből látható, mennyire szükséges emlékezetünk tártárházát — mig az ész fogékony — megtölteni szentirati textusokkal; soha sem tudjuk, micsoda hasznát vesszük azoknak a próbáltatás és erőtlenség, jövendő napjaiban. Naponként olvasván a szentirást, igen célszerű, hogy — ha egy fejezetet elvégeztünk, — kiválasztottunk valamely verset a azt elménkbe véssük. Ez nem csupán figyelmünket tartja ébren az egész szakasz iránt, de a jövendő csatára készületül is szolgál. 2. Ihletet is merített a bibliából Jézus; ótestamentomi idézeteiből kitetszik, hogy legtöbbet időzött a múlt ama nagy szelleméinek körében, akiknek életviszonyait az ószövetségi iratok őrizték meg számunra. Környezete a földön éppen nem volt rokonszenvvel iránta, Saját otthonában nem hívének benne. A maga hazájában gonosz nemzetség élt, melyről nem egyszer mondá, hogy érzéketlen minden olyan indíték iránt, amely őt lelke mélyén érintette. Követői lélekben és értelemben csak gyermekek, akiket csupán arra oktat, hogy eszméit fölfogják. Gondterhelte szive áhítá a társaságot s a múlt idők nagy alakjai körében kereste azt. A szentirásnak csöndes utjain és berkeiben találkozzék Ábrahámmal és Mózessel, Dáviddal, Illyéssel és Ézsajással és több más rokon szellemmel. Ezek mind ugyanazért a célért éltek, amiért O. Szenvedtek is érette, miként O szenvedett, kortársairól szólva, Ézsajás szavait betürőlbetüre használhatta. Ha üldözte őt Jeruzsálem, tudta, hogy mindig ez volt az a város, aki megölte a prófétákat. Olvasván az igét oly közel jutott ezzel eme letűnt nagy szellemekhez s elmélkedései közben oly anvnyira megelevenítitek szemei előtt, — hogy végül is a két legkiválóbb, Mózes és Illyés, valósággal átlépték a láthatóvá létei határát s megjelentek előtte beszélgetvén vele a szent hegyen. E társalkodás azonban csak betetőzése volt annak a többi megelőzőnek, amit a hívők százai ezekkel s a többi prófétákkal folytattak a szentirás lapjain. Ha a bibliának ilyetén hasznát kivánjuk élvezni, e végre másképp kell eljárnunk, mint ahogyan védelmünkre szolgál az írás. A védelemhez az egyes helyeknek szószerinti észben tartása szükséges, az ihletéshöz ellenben mélyebb tanulmányozás kívántatik. Ki kell annak terjednie az egyén életére eleitől fogva mind végig, megkell értenünk a kort, amely szülte, s a viszonyokat, melyek közt élt és küzdött. Tudakoznunk kell az egyén felől, amig aztán szemünk előtt áll az ő korának világa, úgy amint ő abban forgolódik ; kell, hogy megtudjuk érteni kedélyét és annak nyilvánulásait. S ha igy magunkévá tettük őt, akkor velünk együtt jár s kél, társalog velünk, barátunk és társunk lesz nekünk. Ez a kiváltsága tehát az olyan keresztyénnek, aki ismeri a bibliát: bár akármilyen legyen állapota e világon, ha akarja, fölemelkedhetik a legjobb társaságba, oda, ahol mindenkinek homloka nemeslelküségtől sugárzik, minden szemből bátorítás tüze lövell s a lég hit, remény és szeretettől illatos. (Folyt, köv.) Miklós Géza, ev. ref. lelkész.
