Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1903-11-15 / 46. szám

749

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

750

régen. És még sem úgy van. Aki ezekből akar következtetést vonni a ref. egyház áldozatkészségére, úgy járna el, mint a ki egy épület szilárdságát a rajta levő díszítményekből akarná megítélni vagy egy ilyen díszes épület tulajdonosáról azt állítaná, hogy az jómódban, rendezett anyagi viszonyok között van, pedig sokszor az ily díszítmények nem valami erős falakra vannak felrakva, előállításuk is nagy megerőltetésbe került a tulajdonosnak, sőt nem egy esetben meg is zavarja háztartásában az egyensúlyt.

Mert hogyan is készülnek ezek a középületek ? Egy része adományból, melynek súlyát évek s tán évtizedeken át érezni fogják az építtető hívek. Egy része éveken át kivetett s beszedett, igen sokszor karhatalommal beszedett, egyházi adóból. Es csak egy igen kis része adakozásból, nem annyira önkéntes, mind inkább manapság divatos kényszer alakú adakozásból, minők a gyűjtések, kéregetések, jótékony sorsjátékok stb. De hát mindez még nem igazi bizonyítéka az áldozatkészségnek. Nem állítom, hogy korunkban is ne volnának a református áldozatkészségnek igen szép és utánzásra méltó példái. Sőt teljes eismeréssel adózom azon önzetlen s fenkölt lelkek iránt, kik kisebb, nagyobb, sokszor tekintélyes áldozatokat hoztak és hoznak az egyház oltárára ; de tartózkodás nélkül azt is kimondom, hogy ezek az áldozatok, mint már ki is mutattam, nem volnának képesek fedezni csak kis részben is szükségeinket , olyanok azok, mint szárazság idején néhány növénynek vagy egy kert-részletnek megöntözése, üdít, éltet kis helyen, ott, ahova a jótékony cseppek hullanak, de a nagy vidék szenved az eső hiány miatt. De hát akkor mi tartja fenn egyházunkat, kérdezheti — talán kicsinylőleg mosolygva az — aki nem osztozik felfogásomban. Hát kérem az adó. Az adó, melyet évenként az egyház tagjaira — ép úgy mint a jegyző, az állam-, vármegye-, község szükségleteit — kivetünk és beszedünk, csak az a különbség köztünk és a jegyző között, hogy mi több címen, sok egyházban többet is vetünk ki, no meg az is, hogy az állami adót a községi biró magától is beszedi, az egyházit pedig csak akkor, ha a főszolgabíró erre utasítja, Igen: fentart bennünket az adó, melyet mióta a világ fennáll, az ember soha se fizetett szívesen ; élünk az adóból, mely sem azt, aki szedi, sem akinek részére szedik, nem tett még kedvessé a fizető előtt; de igen sokszor gyülöltté. Állam és adó, ez a két fogalom együtt megfér. De egyház vagy helyesebben vallás és adó: nem. Az állam nyers erőn, fegyveren, törvényen alapszik, ezt fentartliatja az adó, bár szilárdan ezt se. De a vallás nem ismer erőszakot, van ugyan törvénye: a szeretet; de ez csak egy adót ismer, az önként adott alamizsnát és szívesen hozott áldozatot. Az apostolok egyetlen gyülekezetét se alakítottak volna a mi mostani adórendszerünkkel, még kevésbbé a reformátorok.

Még ha igazságos volna adózásunk ! De nem is az.

(Folyt, köv.)

Mozsonyi Sándor,

ref. lelkész.

Gyermektanulmányozás.

— Előadta a pápai áll. tanítóképző tanártestületi gyűlésén Láng Mihály igazgató.

Tekintetes Tanári Testület!

Aki a gyermek testi és lelki életének sajátosságait nem ismeri alaposan és híven s nem tudja a gyermek életében szakadatlanul nyilatkozó jelenségekből a természetszerű fejlődés örök igazságait elvonni; továbbá, aki figyelmen kívül hagyja vagy meg nem érti azokat a módokat, amelyek szerint a gyermek testi és lelki munkáit megkezdi, folytatja és bevégzi s végül, aki az eredmények, jelenetek egybekapcsolását, felváltását gondosan nem tanulmányozza : az csak idomít, de okszerűen nem nevel és nem tanít.

A gyermek sajátos életének helyes megismerése a nevelés és tanítás első előfeltétele. Ennek igazságában ma már megegyezik minden helyesen gondolkozó nevelő. Egyesületünk választmánya — nagyon helyesen — nem arra nézve kéri véleményünket, hogy szükséges és hasznos dolog-e a gyermektanulmányozás vagy nem, hanem tudni akarja, mint gondolkozunk mi a gyermekek megfigyelésének különböző módjairól. Hogy erre nézve a vélemények nagyon eltérők, azt a tek. tanári testület jól tudja, mert a felfogásokat a gyűléseken és a sajtó utján megismerte.

A választmány Nagy László igazgató javaslata alapján több kérdést intézett hozzánk, hogy így megelölje a hozzászólás irányát, útját s lehetővé tegye az egyes tanártestületektől beérkező vélemények összegezését. A választmány első kérdése :

I.

Kérdés : A gyermektanulmányozás elé az általános tudományos (anthropologiai) és gyakorlati paedagógiai célokon kívül, mely külön cél tűzendő ki a tanítóképzőintézetekben ?

Felelet: Mielőtt e kérdésre felelnék, rá kell, hogy mutassak egy bizonyos előfeltételre, melynek előzetes biztosítása nélkül időelőtti törekvés bármilyen irányú gyermektanulmányozás. Azt kérdezem e helyen első sorban: Hol vannak azok az erők, emberek, akik a gyermektanulmányozás kérdését alaposan ismerik ? Mert én lehetetlennek tartom, hogy valaki bármilyen dologban is ki tudná tűzni a helyes célt, amíg nem ismeri a célhoz vezető utakat és az eszközöket, amelyek a cél eléréséhez szükségesek. Mert a „gyermektanulmányozás“ szónak megértése és fogalmának realizálása között nagy a különbség. A tanítóképző tanárvilág a gyermektanulmányozás nehéz dolgába még nem élte magát bele. Véleményem szerint nekünk előbb át kellene vinni e fontos eszmét a tanítóképző tanárok közös tudatába, hogy másképben mondjam — úgyszólván — vérré kellene a gyermektanulmányozásnak bennünk válnia s csak akkor volna szabad arról beszélnünk, hogy az általános tudományos és gyakorlati célokon kívül, mely külön cél tűzendő ki a tanítóképző-intézetekben a gyermektanulmányozás elé. Legyünk igazságosak ! Ne tartsunk magunkról sem többet, sem kevesebbet, mint ami min-