Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-08 / 45. szám
735 DUN ANTI,I PROTESTÁNS LAP. 736 ladását, és tökéletesedését, boldogságát és üdvét munkálja e két elv: az evangéliom és a lelki sza-badság. E két kinésnek mi vagyunk a birtokosai, mi reánk maradtak azok örökül. Védenünk és alkalmaznunk kell azokat, bogy a magunk és a jövő nemzedék boldogságát biztosítsuk. E szerény ünneplésünknek is az a célja, hogy ez igazságot mélyen szivünkbe és elménkbe véssük, amire kétszeres okunk van ma, amidőn az idők gonoszak. Vajha hitünk hőseinek emléke fellelkesítene bennünket, hogy tudnánk hevülni Isten ügyéért, készek lennének Isten célzata szerint munkálni az emberiség tökéletesedését, készek lennénk harcolni az emberiség igaz érdekeiért! Ezek után szeretettel üdvözölve kedves vendégeinket, kik szives megjelenésükkel bennünket megtisztelni kegyesek voltak : az ünnepélyt megnyitom. Reformáció emlékünnepén. — Irta és felolvasta : Molnár Gyula Jöisk. szenior.— Ma 386 esztendeje annak, hogy Luther, ama lánglelkü hitújító, az egyszerű wittembergi szerzetes engedve lelkiismerete kényszerítő szavának: megtörte a lelki zsarnokság rabbilincseit, felrázta az emberiséget mélységes álmából s a mélyen eltemetett evangéliumi igazságokat felszínre hozva kiszabadította a népek millióit ama sötét tudatlanságból, a ■ tévelygések tömkelegéből, melybe őket csak a maga tekintélyét és jóllétét féltékenyen őrző középkori papság a vallásosság örve alatt bele vitte. Ez az a nap, melyen kezdetét vette a reformáció, e nagy szellemi mozgalom, melyen Istennek ama küldötte, miként az apostolok : nem törődve még életével sem, feltámad a papuralom iszonyú ténykedései ellen s kiszögezi a wittembergi vártemplom ajtajára híres D5 tételét. E tételek voltak azok, melyek az „egyedül üdvezitő egyház“ visszaéléseit ostromolván, hangosan kiáltják az alvó világnak : „Serkenj fel te, ki aluszol és támadj fel a halálból és megvilágosodik neked a Krisztus“ ! Felébredésre volt szüksége az akkori világnak, melynek szemeit elhomályositá a pápák keresztyéntelen tudománya, hogy nem láthatá amaz isteni igazságokat, melyeket édes Idvezitőnk, a Krisztus hirdetett. Nem ismerték Jézust, mint közbenjárót Isten és emberek között, kinek érdemeiért bocsáttatnak meg vétkeink kegyelemből. Szolgai félelmükben nem is merték segítségül hívni Öt, nem is mertek imádkozni Ö hozzá, a mindenek hatalmas Urához, hanem csak a szentekhez, Szűz Máriához, kiknek szintén fő-fő jogot tulajdonítottak az emberek dolgai intézésében. Úgy látszott már, hogy a papság végképen rabúl ejté a népeket, szentségtelen törekvéseit, önző céljait elérte; tudatlanná tették a népeket, elzárták tőlük mindazt, a mi tisztíthatta volna érzésüket, gondolkodásukat, a mi közelebb hozhatta volna őket Istenhez, Krisztushoz, a tökéletesség eme tökéletességéhez. A bibliát, Isten igéjét szigorú őrizet alatt tartatták, csak a papoknak volt szabad olvasni a szent könyvet, de tételeit ők is úgy magyarázhatták csak, a hogy épen az egyház érdekei megkívánták. A ki ezzel véletlenül ellentétbe jött, átokkal, kitagadással, börtön- vagy máglyabüntetéssel sújtották. Óh mily vigasztalan is volt az emberiség élete ! Ide s tova tévelygett, hite biztos alapját elrabolták, nem találta s ingadozott. Szerette volna széttépni a sötét burkot, mely elzárta előle a világosságot, de ereje nem volt hozzá. Fel akart emelkedni Istenhez, de elvagdalták hitének szárnyait, s itt *kelle keresnie boldogságát e gyarló földi emberek kezében, a kik legnemesebb törekvéseiket számitó képmutatással használták ki. Szomorú korszak az emberek életében! . .. „Sötétség borította a földet és homályosság a népeket“. Nem volt senki, ki eloszlathatta volna a sötétséget, ki megmutatta volna az utat „amaz új ég és új föld felé“, ki feltárta volna az emberiség előtt baja okait s rámutatott volna a Péter székiben jogtalanul hatalmaskodó s magát hit fejedelmének nevező bajok forrására. Nem mert felállani senki az emberek milliói közül, aki szakítva a pápás egyház megcsontosodott, erkölcstelen s magát istenitő felfogásával, hátat fordított volna az üres, haszontalan cerimóniáknak s hii*dette volna a tévelygők előtt: „Az Isten lélek, azért a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják“. Tudatlan volt az emberiség nagy tömege a vallásos és egyéb dolgokban, a kiknek szivében élt is amaz isteni igazság, melynek terjesztése a keresztyén egyház feladata : zárva tárták azt magukban, nem volt bátorságuk a visszaélések megszüntetésére, hisz előttük lebegett még a derék Húsz, Hyeronymus, WiklefF példája, kik a legnagyobb üldözéseket, bebörtönzéseket s máglyahalált voltak kénytelenek elszenvedni a Krisztus evangyéliomáért. Maga az egyház, melynek pedig feladata lett volna Krisztus tudományát hirdetni, mind inkább és inkább világi örömök, világi tekintély, földi hatalom megszerzésére törekedett. A maga jóllétét tartva mindig csak szem előtt, hiú élvezetekbe merült s megtévén magát Krisztus helytartójának a földön, jogot formált magának az emberek bűnei megbocsátására. A tudatlanságnak és romlottságnak gócpontja volt maga a pápai udvar, a legfelsőbb papi fórum. De nem beszélek véghezvitt dolgaikról, szándékos bűneikről, rosszakaratú ténykedéseikről, melylyel a jót megvetették, üldözték és melengették, dédelgették a roszszat. Nem lehet mindezt felsorolnom szerény felolvasásom * keretében ! Hisz, sajnos! köteteket Írtak már ezekről s lehetne még Írni róluk. De meg örömnap nekünk a reformáció emléke, ne rontsa azért ünnepi hangulatunkat a fájdalmas emlékek felsorolása, melyek mutatják, hogy mennyire sülyedhet az ember, sülyedhet egész társadalom a poklok lejtőjén, ha megfeledkezik magáról, megfeledkezik rendeltetéséről, hivatásáról. Mindezeket elhallgatom . . . De amidőn beszélni akarok magáról a reformációról röviden s meg akarok emlékezni ama hithősökről, szellemóriásokról, bátor lelkű, Istentől ihletett férfiakról, akik annak megindítói voltak, a kik azt diadallal keresztül vitték : nem mellőzhetem el, hogy ne szóljak a legközvetlenebb okokról, melyek akaratuk ellen arra kényszeriték őket, hogy felemeljék szavukat, szakítsanak a pápás egyház eddigi traditióival; tanítsák az igazságot, mely a Szentirásban foglaltatik, hogy oda kiáltsák az alvó, sötétségben tévelygő emberiségnek : „Szakítsátok ki magatokat a pápák uralma alól, kik Krisztus templomát latrok barlangjává változtatták!“ A pápaság épen a középkorban, a reformáció lángralobbanása előtt, szinte hihetetlen hanyatlásnak indult. Az e korban élt pápák, bibornokok, főpapok az erkölcstelen fényűzéseknek, léhaságoknak, pazar költekezésnek valódi példányképei valának. Ha akadt egy józanabb gondolkodású férfiú, mint
