Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1903-11-08 / 45. szám

729

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

730

nyira igénybe vettük híveink teherviselési képességét, hogy azt tovább fokozni nem lehet, nem tudjak, nem merjük. Ezt igazolja a f. év tavaszán tartott konvent eljárása is, mely az országos özvegy-árva gyámolda tőkéjének, illetőleg jövedelmének pótlására ahelyett hogy a dolog természete szerint az egyházakat adóztatta volna meg — ép úgy mint az állam, mely a jegyzők, valamint tanítók s azok özvegye és árváinak gyámolítását, a községek és gyülekezetekre kivetett és beszedett adóból fedezi, egysze- 8zerüen elvonta a szegény egyházaktól azon közalapi segélyt, amelyre azok utalva vannak, amelyre csak számítottak és joggal számíthattak, odaadta az országos gyámoldának. Bizony nem azért, mintha a gyülekezetek szükségeit kielégíteni nem tartaná nagyon is fontosnak, hanem kényszerűségből, mert tudta, hogy azokra az egyházakra, melyek tagjai állami adójuknak 100- 150°/0-áig már is megvannak adóztatva, egyházi célokra, újabb adót vetni nem lehet.

Van hát nekünk szép vagyonunk, van jövedelmünk, csak az a baj, hogy sokkal több ennél a szükségletünk, amit önerőnkből fedezni nem tudunk. Mivel pedig fedezni kell, úgy segítünk magunkon, a hogy lehet, a hogy a szorult helyzetben levő tenni szokott, kérünk attól, akinek van, aki gazdagabb és hatalmasabb nálunk, kérünk az államtól. De nem kölcsönt. Ez is elég rósz dolog ugyan, mert örök igazság marad a bölcs mondása, hogy a kölcsönt kérő, az adónak, ha nem is szolgája, de lekötelezettje lesz, — ám de csak addig, mig a kölcsönt vissza fizeti, — mi pedig segélyt, támogatásra kérünk, anélkül, hogy a visszafizetésre gondolnánk, anélkül, hogy remélhetnénk azt, hogy lesz idő, mikor a segély nem kell, mert szükségleteinket önerőnkkel is pótolhatjuk; kérünk azzal a tudattal, hogy az eddig nyújtott segély nem lévén elég, még többet is kell kérnünk. Számokkal nem tudom kimutatni, hogy mekkora az az összeg, melyet ref. egyházunk évenként kér, kap és elfogad az államtól gimnáziumaink, elemi és egyéb iskoláink, tanítóink, szegény egyházaink, lelkészeink részére államsegély eimen, de azt tudom, hogy ha bármi okból ezt a segélyt az állam elvonná, önerejéből képtelen lenne azt fedezni a református egyház, pedig amint a tisztviselők fizetésrendezéséről készített és benyújtott törvényjavaslat törvénnyé lesz, tetemesen fog emelkedni szükségletünk a tanárfizetéseknél. Azonban a tanítók is, miként országos mozgalmukból látjuk, követelik a fizetési emelést, aminek ha évek múlva is, szintén be kell következni. Ezeket is egyházunknak kell kielégíteni, ha tanintézeteinket, melyek kezdettől fogva az egyház testéhez tartoznak, magunk akarjuk fentartani. Valljuk be őszintén, hogy ha szegénységünk miatt most is az állam segedelmével tudjuk magunkat fentartani, méginkább ezután. Es engem nem tud meggyőzni, mégkevésbé megnyugtatni azon többször hangoztatott érvelés, hogy az állam csak kötelességét teljesíti, mikor bennünket segít, azután meg törvény biztosítja számunkra ezen segélyt, hogy magyar férfiak ülnek a kormányon, nincs hát mitől tartani. Magyar országgyűlés hozta az 1848. XX. t.-c. is, magyar volt a kormány is, de néhány év alatt minden megváltozott. Ki lát a jövőbe? Azután ép azok, kik e törvényt egyházunk függetlenségének biztosítására oly erős paizsnak mondják, miért nem akarják teljes erővel az 1848. évi XX. t.-c. életbeléptetését, mely oly világosan kimondja egyházunknak s vele együtt minden bevett vallásnak s egyháznak az állam által leendő nem segélyezését, hanem összes terheinek viselését, miért nem akarják érvényre emelni ezt a törvényt, melynek sem szavaiból, sem szelleméből azt, hogy érte bizonyos rendelkezési, beavatkozási jogot tart fenn egyházunkkal szemben az állam kiolvasni nem, csak belemagyarázni lehet. Ellenben azok a segélyek, melyeket egyházunk ez idő szerint az államtól nyer, ép az azokat biztosító törvény szerint annyira bizonytalanok és kényszertermészetüek, különösen egy nem magyar érzelmű kormány bármikor fegyver gyanánt használhatja ellenünk, vagy ha ezt nem teszi, könnyen találhat okot módot vagy ürügyöt annak meghozatására vagy elvonására. De ha ez nem következik is be, a segélyek elfogadásával egyhuzomba függő helyzete az állammal szembe tagadhatatlan. Ezt a függést akarja kikerülni a róm. kath. egyház, midőn idegenkedik az általunk készséggel elfogadott államsegélyt igénybe venni. Igaz, hogy enélkül meg is lehet. Bár mint szépítsük is a dolgot, el kell ismernünk, hogy egyházunk, mely félszázaddal ezelőtt sokkal szegényebb anyagi körülmények között is visszautasította a neki önként felajánlott segélyt, hogy függetlenségét megőrizze, magasztos hivatása szerint az emberi jogok tiszteletben tartásának ellenőre legyen, ma rá van utalva e segélyre, anélkül el nem lehet, olyan mint az az épület, melyet támaszokkal tartunk, ha azonban elszedik mellőle, pusztulásnak van kitéve (Folyt, köv.)

Mozsonyi Sándor,

ref. lelkész.

Az egyház és iskola.

(Vége.)

Egyházunknak fontos létérdeke az, hogy vallásunk szellemétől áthatott s a szerint nevelő, tanító iskolák ne csak fentartassanak, de szaporíttassanak és lehetőleg megerősíttessenek. Ne engedjünk át kezünkből, vezetésünkből egyet se. A gyenge, a teher alatt roskadozó egyháztagok által fentartott iskolákat erősítsük államsegéllyel, melyhez az államnak tett szolgálatokért feltétlen jogunk van. Kérjünk, zörgessünk, mig az idő el nem hozza, meg nem érleli azt a régi óhajt, mely az 1848. évi XX-ik törvénycikk életbeléptetésére vonatkozik.

Különösen kívánatos volna, ha az ingyen isko