Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-01-25 / 4. szám
57 DUNANTÜLI PROTESTÁNS LAP. 58 melyek rábizattak. A keresztyénség központi eszméjéből fejlődnek ki ezek és együttesen alkotják a forrást, melyből merítve felüditheti a szomjuhozókat, a mezőt, melyen összegyűjtheti az éhező lelkeket tápláló eledelt. Ez igazságok Istenre, Megváltóra és az emberre vonatkoznak. Az igehirdető keresztyén hitszónoki mivoltát tagadja meg, ha a szószéken ezekről megfeledkezik. Prédikálásának más tárgya, más célja nem lehet : mint rámutatni, hogy a Krisztus váltság munkája folytán az Istennel való kibékülés lehetősége adva van —- és ez alapon felrázni a bűn álmában szunnyadozókat, feltárva előttük a bűn és egy ily nagy szabaditás fel nem használásának gyászos következményeit. A felébredtet megvigasztalni a bünboesánat reménységével. Felgerjeszteni a hitet, szeretetet és reménységet Isten iránt, a ki minden jók egyedüli forrása. Éleszteni a hitet, bizalmat és szeretetet a Megváló iránt. Buzditani a Szentiéleknek befogadására, a ki a lelket újjászüli, hogy mindenekben annak a vezérlését kövessük. Serkenteni az egyházi közösség megvalósítására, az önfeláldozó szeretet munkáinak gyakorlására, hogy egymás javát munkálva egymást épitsük. Ébren tartani az isteni gondviselésben való, a mindent kiegyenlitő örök igazság és szeretetben való hitet, hogy diadalmaskodhassunk e jelen világ nyomorúságai és kisértései, valamint a haláltól való félelem felett. Nem lehet szégyen és buzgóság nélkül gondolni az úgynevezett „felvilágosodás“ századára, a mikor a durva és kietlen rationalismus hatása alatt a keresztyén szószékekről mindenféle tanítás hangzott csak keresztyén prédikáció nem. Nem lehet eléggé elitélni a kér. szószék e lealaesonyitóit. Nagy Révészünk kemény kifakadása az irányzat ellen *) teljesen indokolt, sőt még szelídnek mondható. E badarságnak még emlékét is kikellene törölni az igehirdetés történelméből, — de nem ! A keresztyén egyház nagy megpróbáltatása minden időkre szóló intésül szolgálhat. Hitébresztés, Istenhez vezetés, a szivek megjobbitása, a lelkek megújítása lévén a mi prédikálásunk célja és ezt a célt csakis a kereszt tudományának, az Isten igéjének hirdetésével érhatjük el csupán. Ez igazságot szem előtt tartva több kérdés merül itt föl, a miket nem mellőzhetünk el. Az első kérdés a próféta és az igehirdető helyzetének különbözőségéből támad. A próféták, midőn Izrael népéhez szólották, úgy léptek fel, mint Istennek küldöttei, mint a kikre Isten a viszonyok és körülmények szerint egy-egy izenetet bízott. És Isten joggal követelhette, hogy azt, csakis azt mondják el. Ámde a kijelentés bevégződött Krisztussal. A mi prédikálásunk egész anyaga, az általunk közvetítendő összes isteni üzenet adva van bibliában. Vájjon e ténynyel azt a követelményt, hogy a hírnök csak a rábizottat mondhatja, összeegyeztethető-e ? A mi helyzetünk csakugyan más, mint a prófétáké volt. A mi igehirdetésünk mintegy másodkézből való. De másrészről előnyben vagyunk a próféták felett. A Krisztusban való tökéletes *) Révész-Robertson „Egyházi beszédek" III. f. előszavában. kijelentés teljes birtokában vagyunk. Annak mélységes titkaiba behatolhatunk. Teljes megértésére törekedhetünk. Megismerhetjük Krisztus dicsőségét, Istennek véghetetlen irgalmát. Ez ismeret által Krisztus hasonlatosságára átformálódhatunk. És ez a saját lelkünket betöltő, szivünket átformáló, átalakító örök Ige az egyes alkalmak és körülmények szükségletei szerint isteni üzenetté lészen szájunkban. Az egyes alkalmakkor való mondani valónkat mintegy Isten adja a szájunkba. De ezzel egyszersmind föltétien érvényben marad a nagy kötelesség, hogy a prédikátor mondandóját saját szivéből, saját lelki, vallásos tapasztalatéiból merítse. A bűn elleni harcra csak az serkenthet, a ki maga is harcol, sőt legyőzi ezt a legnagyobb, legfélelmesebb ellenségünket. Az Istenben való örömöt csak az kedveltetheti meg másokkal, csak az beszélhet róla meggyőzőkig, csak az hívhat fel mindeneket: „ízleljétek és lássátok meg, mely igen jó az Ur“ — a ki maga is részes benne. Ismét másik kérdést kelt föl az a körülmény, hogy a textusokul felhasználandó bibliai helyek tartalmukat tekintve szerfölött nagy változatosságot mutatnak. Úgy hogy a homilétika írók a könnyebb áttekinthetés kedvéért osztályokba, kategóriákba kénytelelenek sorozni azokat (Ez osztályba sorozások közül leghelyesebbnek tartjuk a hármas felosztást, u. m. a történeti, tanítói és vegyes textusok szerint való csoportosítást.) Előáll a kérdés, hogy célunk elérésére melyik csoportba való textusokat használhatunk fel nagyob haszonnal. De még az is, hogy milyen legyen a prédikáció szerkezete: vájjon az analytikai, avagy a synthetikai kidolgozásának adjuk-e az előnyt ? És milyen legyen a prédikáció Charaktere : lehet-e az u. n. dogmatikus is, vagy csak mindig kizárólag morális? A főcélt szem előtt tartva a megkülönböztetések — még az utóbb emlitett sem — oly nagy fontosságúak mint látszanak. Mert a szükség és alkalom szerint bármelyik csoportba tartozó szövegről és bár melyik modorban lehet épitőleg beszélni. Minden esetben lehetséges, sőt kell, hogy a prédikációnak a főtartalma az a buzdítás legyen: „eredj el és te is ekképen cselekedjél!“ De ha a prédikálás főcélja a cselekedetre elhatározó ösztönzés: úgy látszik, helyén való a dogmatikus és a morális prédikáció megkülönböztetése. Sőt mi több, jogosult azoknak a felfogása, a kik Krisztus példájára hivatkozva, csak az erkölcs prédikálását akarják megengedni. A valóság ez : a prédikátiónak anyagforrása nem a dogmatika, de az ethika sem, hanem az Ige, Isten üdvkijelentése. Mégis azonban a prédikálásban az igehirdető erkölcstani és hittani felfogásának nyilvánulni kell. Soha sem szabad felednünk, hogy az elméletben meglehet ugyan vonni a határt a dogma és a moral között. Szét lehet választani a hit- és erkölcsi elveket, de a szívben, a gyakorlati életben már nem megy olyan könnyen. A kettő elválaszthatlanul összetartozik, mint a fa és a gyümölcse. Ugylátszik ugyan, mintha Krisztus csupán az isteni moral elveit hirdette volna, de mégis az általa tanított erkölcsi elvek az ő sajátlsgos 4*
