Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-08-02 / 31. szám
495 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 496 vei az emberi társadalmat boldogító igazság. Itt bugyog kiapadhatatlanul az életnek vize. Itt int felénk buzdítva, bátorítva, de egyszersmind parancsolóan is az Ur Jézusnak és apostolainak hite, szeretete, élete. Ennek a hitnek, szeretetnek és Istenben való életnek letéteményese az a bibliai keresztyén valláB, mit protestantizmus néven ismer a világ és igy ebben a mi evangéliom szerint reformált magyar egyházunk is. Ennek ápolásában és terjesztésében áll élethivatása. Valóban magasztos és szent hivatás. Ezért volt egészen természetes, hogy a protestáns egyházak keletkezésének idején Európa-szerte föllélekzettek a lelkek, müveitek és műveletlenek egyaránt és mohón szívták magukba az általa életre költött evangéliumi, megváltó igazságokat. Futó tüzként világosított és hevített egyeseket és egész országokat fölismerésére és megbecsülésére az emberben az emberi méltóságnak és lerombolására az olyan tekintélynek, amit csak a tudatlanság, a babona és a vakhit iszapján építhetett föl és tisztán csak azon is tarthat fönn a Jézus Krisztus szellemével homlokegyenest ellenkező emberi hiúság és önzés. Es hogy mennyire igaza volt a bibliára támaszkodó protestántizmusnak azokkal szemben, akik a hagyományok, a zsinati végzések és százados szokások fövenyére állva a egyes gyarló emberek csalhatatlannak kikiáltott tekintélyére támaszkodva ellenszegültek neki : azt fényesen igazolja Európa újkori története. Voltak kormányok és államfők, akik megrémülve az eléjük festett mumustól, minden áron, az önkény és erőszak legdurvább megnyilatkozásai árán is megóvták országukat, népöket a vallásos reformációtól. Es mivé lett, hová jutott országuk ? Az egykoron oly hatalmas Spanyolország ma az európai államok hamupipőkéje; eljutott az anarchiába. Evek óta a legelkeseredettebb jelenetek játszódnak le benne. Abban az országban, a melyben minden 15-ik ember pap, szerzetes vagy apáca, az ezek által az egyedül idvezítőnek mondott egyházban nevelt emberek nem csak hogy hátat fordítanak nevelőiknek, lelki atyáiknak, de egyenesen ellenük fordulnak ; csoportokba verődve, átkozódva törnek papjaik életére; felgyújtják a kolostorokat, sőt a templomokat is ! Oly jelenség, ami kell, hogy gondolkodóba ejtsen minden embert szerte a világban. Mi lett Belgiumból ? Az anarchiának és annak a sociálizmusnak fészke, amely nem ismer se Istent, se hazát. Ezzel ne tévesszük össze és ne vegyük egy kalap alá a keresztyén alapon megindult socialismust, Hát az Istentől természeti kincsekkel úgy megáldott Olaszország képes volt-e lépést tartani más, a lelkiismeret szabadságának kőszikla alapjára helyezkedett állámokkal ? Bizony nem ; csak az - újabb időben kezdi összeszedni magát; azóta, amióta lélekben elszakadt a vallásos reformáció makacs ellenségétől és „rabló Olaszországgá“ lett. Ha széllyel nézünk e világban s nemcsak nézni, de látni is akarunk : lehetetlen nem látnunk, hogy éppen azokat az országokat emésztik a legelkeseredettebb testvérharcok, a melyek a protestántizmust száműzve, úgy szólva egy-vallásu országok, egy csalhatatlannak vélt egyházfő alatt. Lehetetlen nem látnunk, hogy éppen az egy-vallásu és egy-nyelvü Spanyol-, Francia, és Olaszországban csapkod legmagasabbra a testvér-gyűlölet tüze. Viszont másrészről anyagi jólétben, tudományban és művészetben, az emberi jogok kiterjesztésében, a szeretet munkáinak önzetlen gyakorlásában és belső békességben legelőrehaladottabbak, legszerencsésebbek azok az országok, melyek a lelkiismeret szabadságát Írták zászlójukra. Bizonyossá tesznek bennünket, hogy ezen az utón haladva, hűséggel és jó eredménnyel szolgáljuk Istenünket és hazánkat! Bizony a történet tanulságai megerősítenek bennünket abban a meggyőződésben, hogy mi az egyedül helyes bibliai, krisztusi alapon indultunk el és azon haladva, jó utón járunk. De ám haladjunk ! Ez azonban nem könnyű, mert szerfelett nagy erőkkel kell felvennünk a harcot. A pápaságnak sok évszázadon át, bámulatos szívóssággal kiépített s a vezető emberek nagy sokasága hiúságának páratlanul hízelgő, ezek földi vágyait mindenben kielégítő szervezetével, szinte hihetetlen gazdagságával, pogányos, de mindenesetre imponáló fényével, a nagy tömeg babona- és csodaszomjára számító tanaival és szertartásaival szemben kell megvédenünk és terjesztenünk a Krisztusnak egyszerű, világos és tiszta tanításait, mik éppen oly mértékben nem kedveznek az emberi hiúságnak és önzésnek, mint amilyen mértékben szolgálják az egyetemes emberi jogok érvényesülését és a tiszta erkölcsöt. E munka nagy lelki emelkedettséget és önmegtagadást kíván, habár ma már testi erőszakosságoktól, az inquisitio borzalmaitól nem is kell tartanunk, mert ezeknek — hisszük — örökre véget vetett a Krisztusnak a protestantizmus által képviselt jó szelleme. Nagy erőfeszítést kíván tőlünk hivatásunk, habár a modem államokat a protestantizmus által képviselt krisztusi elvek mind jobban áthatják is s ennek folytán egyenlő mértékkel szándékoznak is mérni a jogokat minden honpolgár részére. Bármennyire kívánatos is a testi ember előtt a világi hatalom, a hajlongást parancsoló tekintély, a fény és gazdagság s bármily jól tudjuk is, hogy még ma is bálványozza ezeket a tömeg ; bármennyire bizonyos is, hogy az istenitisztelet külső fénye, a sok egyesületnek zászlókkal kivonulása, zenekarok, ágyuszó és a katonaság sortüze mellett végbevitt látványos felvonulások, körmenetek magukkal ragadják a tömeget, amely gondolkozásra se nem kész, se nem képes és emelik önérzetét, jobban mondva kevélységét, sőt még a számát is: nekünk mégse szabad ezek után kapkodnunk. Ide kell a lelkiemelkedettség és önmegtagadás. S ennek hangsúlyozása éppen ma nem fölösleges, mert az egyenlőség elve érvényesülésének alapján mindegyre kedvezőbb anyagi helyzetet és viszonosságot remélhetünk mi is. Vigyáznunk kell, hogy el ne ragadjon ránk a világi
